Hirdetés
Pályázatok » New York
Bejegyzések a következő címkével: 'n'
Jelige: JUNO
11:09
Forró kása. Ömlik, sugárzik belőle a derűs hő. Kerülgetem. A tudat, hogy ilyesmi előfordul, melengeti a halántékom. Nézegetem nagy nyugalomban. Szinte mérhető az az óriási biztonságérzet, ami körülveszi magát az eseményt az azóta csordultig megtelt holdak számától függetlenül. Egészen lassan, apró mozdulatok mentén felidézem magamban a szerda esti álmot, amiben félmeztelenül láttalak, ahogy életemben még soha, és kilátszott a fedetlen hasad, a köldököd. Védtelenség. Ízlelgetem. Aztán felszínre hozom az azt követő csütörtök délelőttöt (mert még ilyen minőségű napok esetén is szerdára csütörtök következik). A kávéautomata mellett állsz velem az ablak mellett a harmadikon, az arcod kissé álmos, de éber, a pillanat pedig még elég bonyolult ahhoz, hogy öntudata legyen, mígnem aztán megszólalsz, hogy akkora itt a meleg, hogy mindjárt infarktust kapsz tőle. És akkor megtörténik, a gravitációs állandó módosulása vagy a rigók génállományának sérülése nélkül, hogy kinyitod az ablakot, és miközben a kilincs felé nyúlsz, felcsúszik az inged és kivillan egy meztelen csík a csípőd felett. Méz, kegy, manna.
Jelige: VAKOND
Helyetted.
Mondd ki ezt a szót, és érezd a betűk közt rejtező lelketlen alaktalanságot.
Érezd, ahogy csábítóan a nyakad köré fonja karjait a „h”, a „ly” pedig sokat ígérő, selymes titkokat suttog a füledbe. A három alattomos „e” bájos dörzsöltséggel oszlatja el egyre bambábban andalgó kételyeidet, s közben gyanútlanul a végtelenbe nyújtja a pillanatot.
Egy élet nyomorúsága lappang ebben a pillanatban, és egy másiké, aki mindezt akkurátus pontossággal felügyeli. A hiba talán ott volt, hogy a nehézkes és elhízott „tt” nem tanulta meg rendesen a játékszabályokat.
George-nak hívták. A sármos amerikait, akinek pár hónappal később a felesége lettem. A férfit, aki fél év múlva a férjem lett. Akit szerettem, de sajnos nem volt hajlandó tudomás szerezni arról, hogy létezem. Folyton csak egyetlen szót halytogatott.
Helyetted.
Jelige: Franny0415
Légó
A nagymama csak úgy emlegette: a légó. Múlt szag, penészes lomok. Nagyrészt a Réthelyiéké. Az öreg Réthelyi, a 6 elemit végzett, jóravaló, fafejű párttitkár felségével és 14 éves fiával, a pattanásos képű, folyton cinikus, szemtelen vigyorú Jánossal 52-ben mindenki meglepetésére hirtelen utazott Szófiába. Állítólag a követségen kapott befolyásos állást. Többet nem láttuk őket. Egy nap, szutykos képű gyerekekkel - két kislánnyal, Böbével és Katussal és egy kisfiúval, Palival – hallgatag, inas, sötét tekintetű férfi, Józsa Áron és szép, betegesen sovány, szinte áttetsző felesége, Józsa Mária költözött a lakásukba. Eleinte mindenki tartott Józsától. Hirtelenharagú volt ugyan, olyankor sötét tekintete gyilkosan villogott, de szerény, dolgos, jóravaló ember. Csöndesen éltek. Józsáék néhány szomszéd segítségével Réthelyiék bútorait a légóba vitték. Köztük egy régi állólámpa, sziluettje görnyedt férfié. Ezt a sarokba állítottuk a felhasított kárpitú karosszék mellé. Ezenkívül lent voltak még Ácsék lomjai. Ács Lajos felesége, Ács Juli apró ideges asszony volt. Folyton veszekedtek, főleg ha Ács a brigádgyűlésről részegen, a lépcsőházban hangosan randalírozva jött haza. Ott volt erdélyi faragott, porlepte hozományládája és egy mózeskosár, amiben egy-egy év különbséggel az öt Ács gyerek, Ács Lajcsi, Feri, Julcsi, Ági és Ibolya feküdt. Ági csak három hónapot élt. Ács Juli hangos sikoltozása órákig visszhangzott a körfolyosókon. A Ringerék málló könyvhegyei is itt tornyosultak. Nagymama még emlékezett az özvegy Ringer Matildra és annak lányára, Annára. Sok német nyelvű, gót betűs könyv is volt közte. Úgy tettünk, mintha ezeket olvasnánk. Nagyanyám megtiltotta, hogy lemenjek. Azt is, hogy a Rózsa vagy az Ács lányokkal játsszak. Pláne, hogy a fiúkkal!
Jelige: pech
Házikoszt
Keserű
„Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1] Fekete, cukor és tej nélkül. Az utolsó adag, az utolsó metró, az utolsó tangó, Párizs, hidak, a híd alatt, a híd alatt, ott fogok élni. Ott fogok? Élni? Csomagolni kellene, de hova, mit? Talán ami egy gurulós banyaszatyóba belefér. Amíg dolgozom, megőrzőbe teszem. Az IKEÁ-ba. Az otthonom egy villogó zárú szekrényben, a skandináv praktikum jegyében. Néhány könyv, talán Schopenhauer, Wolf, egy Saramago, Rilke, játsszuk azt, hogy csukott szemmel választok hármat. Négyet, de vékonyabbat. A borotvát a régit, ami még Apáé volt. Bár az irodai mosdóban tudom a másikat is használni. Esetleg szakállt növeszthetek. Láttátok a kisfőnököt? Úgy néz ki, mint Tom Hanks a hajótöröttes filmben.
Oké, nem kérdés, ma reggel bemegy és kihirdeti, hogy hajléktalan. Nem olyan hajléktalan, mint ami a Blahán van, vagy aki a padon alszik, vagy ilyesmi, csak egyszerűen nincs lakása, és egyelőre nem is tud bérelni, mert ez a ribanc, szóval a részleteket nem, de a tényt közli. Röviden, hivatalosan. Bárki járhat így, meg fogják érteni, akkor beviheti este a holmiját, és alhat pár napig a bőrkanapén, amíg alakul.
Jelige: newnewyork
Örökség
Engem jól bedobtak a Mélyvízbe. Kit érdekel, hogy nem tudok úszni. Ennél már csak az lett volna rosszabb, ha Szibériába küldenek, fel az erkélyre, mert még tériszonyom is van.
Itt az alagsorban szédelgek, keresek egy üres asztalt. Talán megúszom ezt az egészet, illetve a felszínen maradok. A fulladásnál is rosszabb lesz a blamázs, ha nem én nyerem meg ezt a helyszíni, szépírói versenyt, a felújított New York Kávéházban. Járna nekem, hogy megnyerjem. De ne nyavalyogjunk, neki a munkának.
Hát mi a franc van itt? Hol a kutyanyelv, meg az antracéntinta? Már erre se telik? Nincs ezeknek stílusuk, méghogy laptop, micsoda hülye szó, Kosztolányi jót röhögne, azt mondaná, potalp, játékosan, popótalp, de hol vannak a talpnyalók, meg kik viselik agyukat a fenekükön.
Jelige: Lazarus
Maga miatt, rég
Beborult az ég. A háztető alá fészkelt madarak felhagytak a csicsergéssel, csak a Bobi ugatott balsejtelmesen. A levegő csípősre hűlt, naptár nélkül is biztosan tudható: november van.
Hűvösvölgyi kúriánk leghátsó, legkisebb szobájából szűnni nem akaró jajveszékelés hangzik, a női hangegyüttest gyermeksírás kíséri.
Jelige: NOVRAIN
Üveg mögött
- Rajtad a sor, Tücsök.
Nem kérhet több haladékot. Megtizenkétszereződött önmaga tekint rá vissza az önismereti csoport tükrökkel tapétázott termében, mintha csak tizenkét másik ő figyelne rá.
Keddenként kell ebbe az elviselhetetlen csoportba járnia, olyasmi, mint az anonim alkoholisták, csak itt senkit nem érdekel semmi. Valaki kötelezte rá, hogy idejöjjön, már maga sem tudja, kicsoda. A tükrök kikészítik, ezek szó szerint veszik az önreflexiót, csak éppen a terápia marad el, gondolja Tücsök.
A csoportvezető karbatett kézzel várja a válaszát. Tücsök úgy tudja, Boka Nana egykor ígéretes fiatal szobrászként dolgozott, de gyorsan elfelejtették, ezért dühében önismereti tanfolyamot indított, ahol az önismeret „egymás és saját magunk eltiport tehetségének felfedezéséből” állt. Jeligéje „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1], mekkora barom közhely, gondolja Tücsök.
- Nos?
Muszáj kimondani. Leírta már a naplójába, megszámlálhatatlanszor, hangosan mégis olyan nehéz.
- Én fahéjjal szeretem a cappuccinót, és alakokat szokam képzelni a habjába. Mint a múltkori kiránduláson, a felhőnézésen.
Nem érti, miért nevetnek.
- Kicsi Tücsök, nem akarsz kimenni a friss levegőre, vagy egy kis vizet? Olyan sápadt vagy.
Mi történt? Hiszen kimondta végre! Erről faggatják, legalább tíz kedd óta, hogy hogyan szereti a cappuccinót. Mert abból állítólag kiderül, festő lesz-e, vagy költő. Mindig sikerült elodáznia, majd jövő héten válaszol. És most sikerült. Miért néznek így rá?
Jelige: SARKAD
Szellemjárás
Fiam, tudsz sakkozni, ragadta meg a vállam egy erős kéz hátulról. Megfordultam. Timár Titusz állt előttem, egy regény hőse, a sudár Aranka férje, kissé álmos szemekkel. Alig múlt dél, még talán nem is reggelizett szegény, de mindjárt a sakkon járt az esze, a büdös paraszton, bakán, mondta volt Maróczy nagymester, és a nagyseggű királynőn. Pikoló voltam, amolyan lóti-futi, lestem a kívánságokat. Nem akartam kucséber lenni, csak egy szerény pincérfiú. Shurek sem akartam lenni. Shurek, a kezdő író, aki mindig felugrál, de soha sem akar elmenni a Nyehóból. Vár. Vár az alkalomra, hogy egy nagy író szóba álljon vele. Pikolóként beleolvastam és asztalhoz vittem a korabeli francia malacos lapokat, csokor virággal szaladtam a szépasszonyokhoz, de a lóversenyre is kijártam, a téteket olykor nálam tették meg az urak.
Titusz sakkozni akar velem, a Pikolóval. Kezdetben bosszantott, hogy nem ismerek senkit, és mindent tudnom kell. Hosszúnak, akit én magamban Szindbádnak csúfoltam, söre ne legyen hideg, Mulinak francia konyak jár (Mit szól ehhez Boka?), Titusz a kávéját langyosan és sok habbal szereti. Talán a főúr (egy igazi báró!) elnézi ezt a kis stiklimet, munka közben sakkozom. Főpincér is lehetek egyszer, akinek a vendég, főúr, fizetnék, hívással jelez.
Jelige: Nurse0415
A tanító
- Hát te? Nem megmondtam, hogy maradj otthon? – ölelte magához a bozontos kutyafejet – Minek jöttél utánam? Menj haza, Foltos! – a kutya nem mozdult – Hallottad, mit mondtam? Futás haza! – csapott a kutya hátára a gyerek.
Abban a pillanatban látta meg az öreget. Állt a fa mellett, levett kalappal és őt nézte. Őt meg a kutyát.
- Látod, mit csináltál? – lökte el magától a fiú a kutyát, miközben le sem vette szemét az öregről – Megmondtam, hogy ne gyere utánam! Mindent elrontasz nekem! Maga is! – fordult az öreghez – Jobb dolga nincsen, mint utánam koslatni? Hagyjon engem békén!
- Gili, fiam! Az egész falu téged keres! Az anyád is rí, az apád meg tör-zúz haragjában. Gyere haza! Hova mennél? Itt van neked az otthonod!
- Én oda többet nem megyek! – szólt indulatosan a fiú – az nem otthon!
- Nem értem én ezt, fiam! – ült a gyerek mellé az öreg - Mi történt ott a konyhában? Te egy jóravaló gyerek vagy. Apád, anyád összetehetné a kezét, hogy ilyen fia van, aztán egyszer csak beleindulsz a nagyvilágba. Még a Foltost is ott hagytad volna, ha nem indul utánad. Miért, Gili?
jelige: oppdoro
Négysajtos
Romlott
Kéretlen levél. Kivastagítva, ismeretlen a feladó, a címlistában több mint ötvenen. Elolvasom, nagyon kicsi zavar jelentkezik a harmóniámban, megismételhetetlen élmény, soha többé nem akarom megismételni. „Már ideje lenne megmondanod a feleségednek, hogy mi ketten…” Hirtelen leszek, dühös, kétségbeesett, izzadt büdös. És a végére a lányvécék keserű cigarettacsikk szaga marad, visszahőkölök. Már nem akarok többet bemenni. „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1] Profi a nő, nem söpör szőnyeg alá. Lesöpör.
Büdös
Dermesztően üres lesz az agyam, a szivacsos állomány megadja magát, ez nem az a könnyen megemészthető péntek reggeli pizzaszelet, ez szikkadt-fojtós kelt tészta, romlásba forduló büdösödő márványsajtokkal, rágom, rágom, ha nincs a közelben sör, megfulladok. Nincs.
