Pályázatok » New York » Jelige: VAKOND
Mondd ki ezt a szót, és érezd a betűk közt rejtező lelketlen alaktalanságot.
Érezd, ahogy csábítóan a nyakad köré fonja karjait a „h”, a „ly” pedig sokat ígérő, selymes titkokat suttog a füledbe. A három alattomos „e” bájos dörzsöltséggel oszlatja el egyre bambábban andalgó kételyeidet, s közben gyanútlanul a végtelenbe nyújtja a pillanatot.
Egy élet nyomorúsága lappang ebben a pillanatban, és egy másiké, aki mindezt akkurátus pontossággal felügyeli. A hiba talán ott volt, hogy a nehézkes és elhízott „tt” nem tanulta meg rendesen a játékszabályokat.
George-nak hívták. A sármos amerikait, akinek pár hónappal később a felesége lettem. A férfit, aki fél év múlva a férjem lett. Akit szerettem, de sajnos nem volt hajlandó tudomás szerezni arról, hogy létezem. Folyton csak egyetlen szót halytogatott.
Helyetted.
Mennyi megvetés bujkál ebben a szóban. Egy egészséges szellem, egy szárnyaló lélek lassú, tudatos leépítése. „Helyetted.” „Helyetted.” Folyton csak ezek az üresen kongó betűk , akár a monoton vízcseppek egy lyukas fazék oldalán. Mindig hallom. Kalapáccsal bontogatják az elmét.
Helyetted.
Gyűlöletes szó. Megfosztott a büszkeségemtől, az önbecsülésemtől, megfosztott magamtól, a lehetőségtől, hogy valaki legyek, hogy valaki vagyok. Akár egy ragadós féreg, mely az utcán sétálva félig megrágott, elhasznált gumiként tapad a cipőd talpára. Egy idő után levakarnád, de már csak a megfakult rózsaszín, csíkosra taposott méltóság válik le rólad.
„Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1] George meghalt.
Letettem a tollat.
Anyám arra tanított, hogy minden leírt vagy kimondott szónak megvan a maga külön élete, és az az irigylésre méltó sajátossága, hogy senki sem parancsolhat nekik.
Hangosat dörrent az ég. Az eső kövér könnyeket sírt az ablakra.
Helyettem.
[1] Karinthy Frigyes: Előszó