Jelige: Franny0415

Beküldte: admin, 2012-04-17 20:53:56  | Címkék: ,

Légó

A nagymama csak úgy emlegette: a légó. Múlt szag, penészes lomok. Nagyrészt a Réthelyiéké. Az öreg Réthelyi, a 6 elemit végzett, jóravaló, fafejű párttitkár felségével és 14 éves fiával, a pattanásos képű, folyton cinikus, szemtelen vigyorú Jánossal 52-ben mindenki meglepetésére hirtelen utazott Szófiába. Állítólag a követségen kapott befolyásos állást. Többet nem láttuk őket. Egy nap, szutykos képű gyerekekkel - két kislánnyal, Böbével és Katussal és egy kisfiúval, Palival – hallgatag, inas, sötét tekintetű férfi, Józsa Áron és szép, betegesen sovány, szinte áttetsző felesége, Józsa Mária költözött a lakásukba. Eleinte mindenki tartott Józsától. Hirtelenharagú volt ugyan, olyankor sötét tekintete gyilkosan villogott, de szerény, dolgos, jóravaló ember. Csöndesen éltek. Józsáék néhány szomszéd segítségével Réthelyiék bútorait a légóba vitték. Köztük egy régi állólámpa, sziluettje görnyedt férfié. Ezt a sarokba állítottuk a felhasított kárpitú karosszék mellé. Ezenkívül lent voltak még Ácsék lomjai. Ács Lajos felesége, Ács Juli apró ideges asszony volt. Folyton veszekedtek, főleg ha Ács a brigádgyűlésről részegen, a lépcsőházban hangosan randalírozva jött haza. Ott volt erdélyi faragott, porlepte hozományládája és egy mózeskosár, amiben egy-egy év különbséggel az öt Ács gyerek, Ács Lajcsi, Feri, Julcsi, Ági és Ibolya feküdt. Ági csak három hónapot élt. Ács Juli hangos sikoltozása órákig visszhangzott a körfolyosókon. A Ringerék málló könyvhegyei is itt tornyosultak. Nagymama még emlékezett az özvegy Ringer Matildra és annak lányára, Annára. Sok német nyelvű, gót betűs könyv is volt közte. Úgy tettünk, mintha ezeket olvasnánk. Nagyanyám megtiltotta, hogy lemenjek. Azt is, hogy a Rózsa vagy az Ács lányokkal játsszak. Pláne, hogy a fiúkkal!  

Anyám a Magdolna negyeden túl, a MÁVAG, majd Ganz–MÁVAG Mozdony- és Gépgyár Vízgép főmérnök helyettesének, dr. Kadocsay Pálnak, később utódjának, a nagyhangú Dr. Csörge Györgynek volt egész nyugdíjazásáig a titkárnője. Rengeteget dolgozott. Legalábbis mindig későn és fáradtan jött haza. Mikor hazaértem az iskolából, üres volt a lakás. Nagymama a Népköztársaság útján, a Balett Intézett melletti OTP-ben dolgozott késő délutánig. A nagypapa meghalt, mikor négyéves voltam. Ketten voltunk csak otthon. Nagypapa a tv-vel szemközti nagy, kopott faragott karfájú székben üldögélt folyton, és hangosan szuszogva aludt, vagy maga elé meredve sóhajtozott. Én a nagy bordó, kacskaringó mintás perzsaszőnyegen játszottam a babáimmal, amikor feltűnt, hogy milyen nagy a csend. Felnéztem, és láttam, hogy a Nagypapa nem mozdul. Nem mertem többé ránézni. Játszottam tovább. A nagymama csak nagyon sok idő múlva jött haza. Mikor látta, hogy a nagypapa nem lélegzik, üvölteni kezdett vele, hogy ébredjen föl. Aztán nagyon hangosan és nagyon sokáig sírt. Én pedig nagyon féltem. Attól kezdve, míg nagyanyám 16 éves koromban nyugdíjba nem ment, egyedül voltam otthon estig minden nap. A nagymama egy franciakockás füzet lapjára felírta, mik a feladataim, amíg ő haza nem ér. Ezeket mindig gyorsan megcsináltam: leszaladtam a közértbe fél liter tejért, meglocsoltam a nagyszobában a növényeket, elmosogattam, kiszidoloztam a kádat – mikor mit kellett, és megírtam a leckét. Aztán rohantam a negyedikre a Józsa lányokhoz. Katus volt a legjobb barátnőm. Egyforma magasak voltunk, a hajunk is egyforma gesztenyebarna volt. Az utcán, ha elkísért a közértbe, azt reméltük, a járókelők testvéreknek néznek minket. A légóba Böbe is velünk jött a cselédlépcsőházon keresztül. Halkan settenkedtünk le mindig nehogy Sütő néni a házmester meghallja. Böbe száját sokszor be kellett fogni, mert izgalmában folyton beszélt. Lent már lehetett hangoskodni, nevetgélni. Böbe azonnal rá is kezdte. Aztán az Ács lányok is lejöttek. A szeplős, vörös varkocsos kis Julcsi viháncolva Böbével rohangált, sokszor összevesztek, tépték egymás haját, alig tudtuk szétszedni őket. Ha már a fiúk is lent voltak, nevetve segítettek. Aztán a két lány egymás nyakába borulva sírt, és újra örök barátságot fogadott. a 15 éves Ibolya csöndesen az állólámpa alatti fotelba telepedett, és a Ringer-könyveket olvasgatta. Szép volt, mint az anyja. Józsa Pali imádta, de egy évvel fiatalabb volt Ibolyánál, és a lány egyébként sem foglalkozott vele. Nem foglalkozott senkivel. Úgy tűnt, csak a könyvek érdekelik. Néha, mikor jó kedve volt csengő hangján slágereket énekelt. Pali mégis folyton bonbonokat hozott neki, és vörös rózsát. Pali magas volt, gesztenyebarna haja a szemébe hullott. Ha megláttam, nagyot dobbant a szívem. Feri és Pali csak 4 után szállingóztak le. Focizni jártak délutánonként. Lajcsi pedig csak ritkán jött le. Volt egy együttes, ahol tangóharmonikázott. Presszókba járt. Női voltak. Mindig más. Magas, ábrándos tekintetű fiú volt. Feri viszont apró volt, mint az anyjuk, de zömök, erős fiú. Az iskolában sok gond volt vele.

Egy délután, mikor Julcsi énekkari próbán volt, Böbe pedig büntetésben volt, egyedül indultam el a cselédlépcsőn. Lépcső alján, mielőtt beléptem volna, furcsa hangra lettem figyelmes. Nem tudtam, honnan jön. A pergő vakolatú fal visszaverte a sóhajokat. Aztán nyögéseket hallottam. Megijedtem. Fel akartam szaladni a lépcsőn, de mégis a légó bejáratához settenkedtem.  belestem a résnyire nyitott vasajtón. A sarokban álló fotelben fekete massza mozgott ütemesen. Megmerevedtem. Aztán felismertem Pali suttogását, és láttam, hogy Julcsi az, aki az ölében ülve föl-le mozog. Még mindig nem tudtam mozdulni. Mikor megértettem, mi történik, dühösen rájuk kiabáltam, hogy mit képzelnek, mit csinálnak? Rémülten fordult hátra Julcsi. A szeme megvillant a sötétben. Én rohanni kezdtem felfelé a lépcsőn. Még hallottam, Julcsi hangját, azt kiabálta, ne! Tudtam, hogy tönkreteszem Julcsit, ha elmondom, és hogy Pali örökre meggyűlöl, de nem érdekelt. Ahogy szaladtam fel a lépcsőn, minden foknál belém hasított: „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]

 Ezt ismételgettem végig. Végül felértem a harmadikra Ácsékhoz, Ács Juli nyitott ajtót. Elmondtam neki, mit láttam. Az asszonyt elöntötte a düh. Kirontott a folyosóra, le a cselédlépcsőn, közben azt kiabálva, hogy te, te ringyó! A szomszédok a körfolyosón állva nézték, ahogy a fekete csillogó hajánál fogva rángatta ki lányát az udvarra. Julcsin egy szál kombiné volt. Zokogott.

Többet nem mentünk a légóba.

[1] Karinthy Frigyes: Előszó