Jelige: NOVRAIN

Beküldte: admin, 2012-04-17 11:22:03  | Címkék: n

Üveg mögött

- Rajtad a sor, Tücsök.
Nem kérhet több haladékot. Megtizenkétszereződött önmaga tekint rá vissza az önismereti csoport tükrökkel tapétázott termében, mintha csak tizenkét másik ő figyelne rá.
Keddenként kell ebbe az elviselhetetlen csoportba járnia, olyasmi, mint az anonim alkoholisták, csak itt senkit nem érdekel semmi. Valaki kötelezte rá, hogy idejöjjön, már maga sem tudja, kicsoda. A tükrök kikészítik, ezek szó szerint veszik az önreflexiót, csak éppen a terápia marad el, gondolja Tücsök.
A csoportvezető karbatett kézzel várja a válaszát. Tücsök úgy tudja, Boka Nana egykor ígéretes fiatal szobrászként dolgozott, de gyorsan elfelejtették, ezért dühében önismereti tanfolyamot indított, ahol az önismeret „egymás és saját magunk eltiport tehetségének felfedezéséből” állt. Jeligéje „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1], mekkora barom közhely, gondolja Tücsök.
- Nos?
Muszáj kimondani. Leírta már a naplójába, megszámlálhatatlanszor, hangosan mégis olyan nehéz.
- Én fahéjjal szeretem a cappuccinót, és alakokat szokam képzelni a habjába. Mint a múltkori kiránduláson, a felhőnézésen.
Nem érti, miért nevetnek.
- Kicsi Tücsök, nem akarsz kimenni a friss levegőre, vagy egy kis vizet? Olyan sápadt vagy.
Mi történt? Hiszen kimondta végre! Erről faggatják, legalább tíz kedd óta, hogy hogyan szereti a cappuccinót. Mert abból állítólag kiderül, festő lesz-e, vagy költő. Mindig sikerült elodáznia, majd jövő héten válaszol. És most sikerült. Miért néznek így rá?

Kifut a teremből, fut, fut a parkba, ne lásson senkit, már az is baj, ha elmondja, hiába írt és rajzolt tele oldalakat, hiába sejti már, hogy nem véletlenül küldték tizenkét tükör közé, hogy ne lásson alakokat, csak saját magát, jólesne végre egy fahéjas cappucino, ahonnan nem ő bámul vissza, hanem egy krokodil vagy éppen egy gótikus templom. Zsebéhez kap, megvan-e még a füzete, előkapja, kitépkedi az összes lapot, és egyenként felszurkálja őket a fákra. „Nézzétek, lássátok, itt van minden, ha már nem tudom elmondani, legalább nézzétek meg magatoknak” – kiabálja, de a parkban ilyenkor nem jár senki.
- Már rég orvoshoz kellett volna vinni ezt a Tücsköt – mondja később a tanáriban Boka Nana néni, az aerobik edző az osztályfőnöknek. Legalább tíz hete próbálom rávenni, hogy egy gyakorlatot levezessen. A legkönnyebet bíztam rá, de folyton volt valami kifogása. Nem értem, mi lett vele, hiszen az ősszel még annyira járni akart a csoportba. Ma is összevissza beszélt, amikor felszólítottam. Ez szupermodellnek képzeli magát, folyton a tükörbe bámul, de nem ám azért, hogy a gyakorlat pontos legyen. Most meg cappucinóról hebegett valamit, nem jó a koffein a gyereknek.
- Ma reggel a fizikatanár talált nála egy füzetet. Ilyen naplószerűség lehet, mert azt írja rajta, hogy „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” – kontráz rá az osztályfőnök. – Elkoboztam.
- S mit ír benne?
- Egy árva szót sem. De minden oldal pecsétes, gyakan forgathatta az üres lapokat is. Csak tudnám, miért olvassa a semmit.

[1] Karinthy Frigyes: Előszó