Pályázatok » New York
Halálosan fáj a fogam.
Éget, szúr, lüktet.
Nem használ a gyógyszer. Már fél óránként be kell vennem egyet. Nem tudok koncentrálni. Még jó, hogy kész vagyok az anyaggal. Leadtam a New York Páholyról a két flekket.
A főnök csak dörmög, miközben áthúzza az első oldalt, és a másodikat is fél oldalra csökkenti. Azt mondja, ennyi van benne. Ott toporgok mellette. Forgatom a fejem, fogom az arcom. Végre megszán.
Menj el fogorvoshoz! - dörren rám. Kezembe nyom egy cetlit. - Itt a cím.
Felkapom a táskám, és már indulnék is.
Figyelj oda – ér utol a főnök hangja - mert műemléki a rendelő. Kozma Lajos tervezte. Kis színes, most már tudod hogyan.
Taxiba ülök, és fogalmam sincs, mi történik köröttem, amíg be nem veszem az újabb adag gyógyszert.
Bárcsak ne jönne. Egész héten összeszorult a gyomrom a gondolattól, hogy a munkahelyen el kell bújnom egy üres tárgyalóban, vagy a női vécében, magamra zárni az ajtót, tárcsázni azt a számot, beszélni a portással, hogy hívja a telefonhoz, várni tíz percet, amíg odaér, fojtott hangon, gyorsan eldarálni neki a találkozó időpontját és helyszínét, közben imádkozni, hogy senki ne nyisson rám. Vajon mit szólnának a többiek, ha tudnának erről az egészről, ha együtt látnának minket? Nézd meg a szerencsétlen embert, milyen körülmények között él, ennek a nőnek nincsenek érzései, hallanám a hátam mögött a hangokat, miközben zaccos életemet kevergetik a délutáni kávéjukkal együtt.
Csendes volt az utca. Hajamból csöpögött a víz. Laptoptáskámat bedobtam a hátsó ülésre, fordult az indítókulcs és lassan nyomtam le a pedált, lassan gördültem el a kivilágított ablakok előtt, nem akartam, hogy lássa feldúltságomat, hogy lássa, mekkora önuralmamba került, hogy ne tövig nyomjam a pedált. Még hogy dugni akart a szolid családapa; napokon át hangoltam magam erre az estére, néztem pacalként nadrágjára lógó hasát, megnyúlt táskás szemét, a kaján vigyort az arcán miközben a folyosón hozzám dörgölőzött, még az sem riasztott el, amikor tanszéki irodájában a tökét vakargatva az új kutatási terveiről beszélt, lábát keresztül vetve a bőrfotel karfáján azt bizonygatta, hogy majd beemel köreibe, csak tanuljak perzsául, majd ő lepattintgatja burkaimat.
„Nem mondhatom el senkinek,”[1] hogy mikor felhívtalak, már gyanús volt, a tegnapi beszólásomnak következményei lesznek:
- Zoli veled lesz éjszaka?
Akkor én rám mi szükséged van?!!!!- kérdeztem ,mire te vészjóslóan:
- Mi van????
- Mire kellek én neked?...
És talán még folytattam volna, ha nem rakod le a telefont. Már nem voltál egyedül.
----------------
Titokban írok, meg ne tudja más,
mit is jelentesz. Hosszú évek óta
figyellek, és e késő vallomás
most érkezett el – ütni kész az óra.
Leírom hát, hogy álmok nélkül él,
ki lépteid számlálja, szót a szóra
sötét szobája legmélyén remél
emelni megsárgult füzetlapokra,
és könnyeket mosolyra úgy cserél,
Egy kisfalu, egy utca, nyomor, a nemtörődömség szaga, veszekedés. Csak egy hétköznap. Izzadt nyár, ami másoknak a megpihenést, új kalandok felfedezését, tengerpartot, vagy - szerényebb esetben - a strandot jelenti. Hányszor szerettem volna a mások bőrébe bújni! Óvatosan haladok az előítéletekkel besározott, kavicsokkal feljavított, hepehupás talajon. Szerencse, hogy nem esik. Különben térdig felcsapódna a szenny és vakarhatnám magamról az ajtóban, hogy legalább a lakásba ne jusson belőle. Nemrég újították fel az utcákat a csatornázás után, elsőnek azt, ahol a polgármester lakik. Szép sima aszfalt, az eső még a port is lemossa róla. Aztán egy másikat, ami a templomhoz vezet. A harmadik, egyben az utolsó rendbetétele előtt azonban bejelentették, hogy elfogyott a pénz. Így van ez, amióta csak az eszemet tudom, ide soha nem jut pénz. De a maradék anyagot kárpótlásul, a falu első embere beledolgoztatta a talajba. Addig a puha sárban jártunk, azóta nemegyszer hasította fel a gyerekek térdét egy-egy fogócskázás közbeni eséskor a fekete úttörmelék. Az apró sóderes rész szinte megváltás.
Undorodnak tőlünk.
„Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]
A titok az, amit egy személy tud. A nagy titok az, amit mindenki tud, de azt hiszik, hogy más nem tudja.
Pergessük vissza kissé az idő kerekét.
Az első titkok az őskorban születtek.
Langyos tavaszi zápor áztatja a Neander-völgyet. Hősünk hajnalban felkel, fogja a marokkövét, és elindul vadászni. Ma igazán szerencsés napja van. Elébe toppan egy kihalófélben levő mamut. Némi kézitusa után agyoncsapja. Ez a mamut kihalt.
Körbeles, sehol senki. Nekilát megenni. Hazaballag. Senki semmit nem vesz észre. A titkát megőrizte, mert evés után használt szalvétát.
„Nem mondhatom el senkinek”[1]
Pedig ez a téma úgy szúr, mint szálka a köröm alatt. Feszít belülről, tűzként éget, sebként sajog.
Körülnézek.
A többség fagyosan maga elé mered, arcomra mégis mosolyt erőltetek. Fontos, hogy amikor rám kerül a sor, igazat mondjak. Sokan vannak körülöttem: érdeklődök, esküdtek, a bíróság; kész tömeg, amelynek tagjai mind arra várnak, hogy vallomást tegyek.
A tárgyalás fontos, a média is képviselteti magát. Vakuk villognak, digitális kamerák rögzítik az eseményeket. A kirendelt ügyvéd lenyűgöző védőbeszédet rögtönöz, szemmel láthatóan a maga oldalára állítja az esküdtszéket. Az ügyész ennek ellenére nem tűnik idegesnek, talán rejteget egy aduászt az ingujjában, amit a végére tartogat. Szúrós tekintete végigsöpör az egybegyűlteken, majd rajtam állapodik meg.
‒ Vádlott ‒ mondja erélyesen ‒, álljon fel!
Engedelmeskedem, és a szemébe nézek.
‒ Tagadja-e, hogy két nappal ezelőtt szonettet írt a szomszédban lakó Metzsteiner Arankának? ‒ Ahogy kiejti a hölgy nevét, úgy hangzik, mintha tüsszente.
‒ Nem! ‒ A tények makacs dolgok, egyszerűbb beismerni az igazságot. ‒ Valóban alkottam egy szonettet.
‒ Felolvasná nekünk?
A védőügyvéd elsápad, övön aluli ütésként éri riválisa felvetése.
‒ Kérem.
A Frigyes? Amelyik ott ül.
Bocs, hogy ilyen illetlenül
szólítom meg uram, pardon,
öntől nincs autogramom
asszem, és finoman szólva
a nejem nagy rajongója.
„Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek”[1].
Az üvegben a gyümölcslé
jéghideg.
Rám szegeződő millió
tekintet,
unalomig ismert nedves
kék szemek
a kristályforma tükrökön.
Nevetnék, de csak nyerítek
a teret
kitöltő lámpalázamban.