Jelige: JUNO

Beküldte: admin, 2012-04-17 20:57:13  | Címkék: j, lájkverseny

11:09

Forró kása. Ömlik, sugárzik belőle a derűs hő. Kerülgetem. A tudat, hogy ilyesmi előfordul, melengeti a halántékom. Nézegetem nagy nyugalomban. Szinte mérhető az az óriási biztonságérzet, ami körülveszi magát az eseményt az azóta csordultig megtelt holdak számától függetlenül. Egészen lassan, apró mozdulatok mentén felidézem magamban a szerda esti álmot, amiben félmeztelenül láttalak, ahogy életemben még soha, és kilátszott a fedetlen hasad, a köldököd. Védtelenség. Ízlelgetem. Aztán felszínre hozom az azt követő csütörtök délelőttöt (mert még ilyen minőségű napok esetén is szerdára csütörtök következik). A kávéautomata mellett állsz velem az ablak mellett a harmadikon, az arcod kissé álmos, de éber, a pillanat pedig még elég bonyolult ahhoz, hogy öntudata legyen, mígnem aztán megszólalsz, hogy akkora itt a meleg, hogy mindjárt infarktust kapsz tőle. És akkor megtörténik, a gravitációs állandó módosulása vagy a rigók génállományának sérülése nélkül, hogy kinyitod az ablakot, és miközben a kilincs felé nyúlsz, felcsúszik az inged és kivillan egy meztelen csík a csípőd felett. Méz, kegy, manna.

Persze téged idegesítene, ha beszélnék erről, mert ilyesmi ugye nincsen (annak ellenére, hogy van). Mégis kinek mondhatnám el. Neked nem lehet. Pedig ez olyan, hogy plakátokra kellene graffitizni a körúton, olyan stabil és boldog vagyok, mintha várandós lennék. A villámcsapástól szórakozottan fókusz nélkül bámulok egy darabig, szótlanul, mert nem akarom megbillenteni a pillanatot. Nézem a digitális kijelzőt az automata kávékínálata felett. 11:09. A számjegyek között másodperces frekvenciával lüktető kettőspont. Lüktető idő, lüktető én.

Elnézegetem, milyen formákban tör elő másokból a "valami nagyon", hogy hogyan ömlik belőlük dorombolva, duruzsolva a rejtély, egy folytonos, le nem árnyékolható kommunikáció valamiről, amit nem lehet, vagy nincs értelme elmondani szavakkal. Gyönyörű, és időnként dekódolható. „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1] Ahogy az április mindig úgy letaglózza a magnóliafákat, hogy azok a belőlük kiváltott rajongásra nem találnak szavakat és szirmokkal kiabálják világgá. Ahogy annak a zöldszemű lánynak az elérhetetlensége eperszínű rovátkákat von a fiú karjára. Ahogy némely csillag húsában a hidrogénatomok annyira odavannak egymásért, hogy csak némán, megilletődve téblábolnak e vonzerő bűvkörében, és a kívülálló nem érzékel egyebet, mint a tarkóját dögönyöző, ismeretlen természetű sárga sugárzást.

Tetoválások, szirmok, napfénycsíkok. Elmondom én is. Mindenkinek. Bárkinek, aki csak elhalad a harmadik emeleti kávéautomata mellett, és látja a gép oldalára alkoholos filccel felírt öt apró karaktert: 11:09. Mint a legtöbb virágbaborulás, messze nem elég, hogy ebből a történet visszafejthető legyen, de egy múltbeli Nap-szerű eseményről tanúskodik.

[1]Karinthy Frigyes: Előszó