Jelige: newnewyork

Beküldte: admin, 2012-04-17 11:26:27  | Címkék:

Örökség

Engem jól bedobtak a Mélyvízbe. Kit érdekel, hogy nem  tudok úszni. Ennél már csak az lett volna rosszabb, ha Szibériába küldenek, fel az erkélyre, mert még tériszonyom is van. 
Itt az alagsorban szédelgek, keresek egy üres asztalt. Talán megúszom ezt az egészet, illetve a felszínen maradok. A fulladásnál is rosszabb lesz a blamázs, ha nem én nyerem meg ezt a helyszíni, szépírói versenyt, a felújított New York Kávéházban. Járna nekem, hogy megnyerjem. De ne nyavalyogjunk, neki a munkának.
Hát mi a franc van itt? Hol a kutyanyelv, meg az antracéntinta? Már erre se telik? Nincs ezeknek stílusuk, méghogy laptop, micsoda hülye szó, Kosztolányi jót röhögne, azt mondaná, potalp, játékosan, popótalp, de hol vannak a talpnyalók, meg kik viselik agyukat a fenekükön. 

Jól elkalandoztam a lényegtől és nem illendő szavakat írok, ami egyáltalán nincs szándékomban, hiába kísért dédapám szókimondó szelleme. Szeretnék ezúttal úrilányként megnyilvánulni, még ilyen stresszhelyzetben is. Igen, nyájas olvasó és kedves, okos zsűri, bizony egy honleányka írja e sorokat. Volt is baj ezzel elég, nem a szavakkal, csak a ténnyel, hogy jóanyám jánykának szült meg engem, az ő legnagyobb bánatára. Ha fiúnak sikeredtem volna, ama nagy szerelem következményeként, akkor tán igazi apám előtt sem marad titokban kilétem. De így anyám, szégyenét, hogy lányt hozott világra és mellesleg titkolt fattyút, nem meré bevallani  nemzőmnek sem, és maradt minden a sötétben, az ura, vagyis hivatalos apám előtt is.

Anyámat csak keresztnevem első két kezdőbetűje emlékeztette végzetes félrelépésére. Föltűnt nekem, hogy csak akkor kezd dadogni, amikor az én nevemet ejti ki, testvéreim esetében sohasem. Többször is nekigyűrkőzött, mintha gyertyát fújnának el ajkai, úgy csücsörített, míg kibukott száján a szó. Kérdeztem, miért nem adott egyszerűbb nevet nekem, ha már ilyen nehezen veszi nyelvére. Elhomályosult nefelejcskék szeme és egy szót sem szólt. Halálos ágyán vallotta be, kinek köszönhetem életemet. A tehetségét is örökölted, Franciska, mondta. És a nevemet dadogás nélkül sikerült kimondania, majd még egy ugyanilyen nehéz szót, Frigyesnek hívták az apádat. Nem kellett rákérdeznem a családnévre, gyanúm beigazolódott, már korábban felfedeztem a tükörben apám markáns vonásait, hallottam nevetését és tudtam, író vagyok én is. Nem csak leszek.
Meg kell nyernem a szépíró versenyt és akkor a díjátadáson azzal kezdem köszönő beszédemet:„Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]

 Most kellene nekiveselkedni a novellának, tele vagyok ötletekkel. Zajokat hallok, sokan szedelőzködnek. Odaintem a pincért, magas, barna hajú, mosolyogva néz rám, megkérdem, mennyi a pontos idő. Már lejárt, mondja, de hozhatok a hölgynek egy kis irodalmi tálat. Ránézek a mellén a kitűzőre: Frigyes, olvasom.


[1] Karinthy Frigyes: Előszó