Jelige: SARKAD

Beküldte: admin, 2012-04-17 09:13:22  | Címkék: s, lájkverseny

Szellemjárás

Fiam, tudsz sakkozni, ragadta meg a vállam egy erős kéz hátulról. Megfordultam. Timár Titusz állt előttem, egy regény hőse, a sudár Aranka férje, kissé álmos szemekkel. Alig múlt dél, még talán nem is reggelizett szegény, de mindjárt a sakkon járt az esze, a büdös paraszton, bakán, mondta volt Maróczy nagymester, és a nagyseggű királynőn. Pikoló voltam, amolyan lóti-futi, lestem a kívánságokat. Nem akartam kucséber lenni, csak egy szerény pincérfiú. Shurek sem akartam lenni. Shurek, a kezdő író, aki mindig felugrál, de soha sem akar elmenni a Nyehóból. Vár. Vár az alkalomra, hogy egy nagy író szóba álljon vele. Pikolóként beleolvastam és asztalhoz vittem a korabeli francia malacos lapokat, csokor virággal szaladtam a szépasszonyokhoz, de a lóversenyre is kijártam, a téteket olykor nálam tették meg az urak.
Titusz sakkozni akar velem, a Pikolóval. Kezdetben bosszantott, hogy nem ismerek senkit, és mindent tudnom kell. Hosszúnak, akit én magamban Szindbádnak csúfoltam, söre ne legyen hideg, Mulinak francia konyak jár (Mit szól ehhez Boka?), Titusz a kávéját langyosan és sok habbal szereti. Talán a főúr (egy igazi báró!) elnézi ezt a kis stiklimet, munka közben sakkozom. Főpincér is lehetek egyszer, akinek a vendég, főúr, fizetnék, hívással jelez.

Adok egy gyalogfórt a művészúrnak. Mi legyen a tét, kérdezett vissza, jelezve, jöhet az a büdös paraszt, ill. mehet, fel sem kell lépnie a sakktáblára. Didus mögöttem állt, mellette Cickány, a maszek szó későbbi atyja. Didus nem igen evett, hogy bírja a gyomra, akartam tőle megkérdezni néhanap, de nem vitt rá a lélek. Szeme pillantásából tudtam, mikor vigyem, és mikor ne vigyem neki a kávét. Amikor először szolgáltam ki, ledermedtem az asztalánál. És hol a só, Pikoló? Miféle só, művészúr, és nyeltem egyet. Ez cukor, Pikoló, én sóval iszom a kávét, árulta el Didus. Marhatja a gyomrát, gondoltam, nem is eszik egész nap, menüt sem, és panaszkodik, mint egy kisgyermek, nincs elég toll, antracéntinta, és kutyanyelv. Titusz ilyenkor röhög egyet, csak annyit mond: nyávogni sebes ingovány.
Mi legyen a tét, kérdezte másodszor is Titusz. Ha én vesztek, kezet fogunk. Ha te nyersz, fiam, válaszolsz egy kérdésemre. Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem? Sakk és matt, toltam a királynőmet egy félóra múlva közvetlenül Titusz királya mellé. Mi ez, házassági ajánlat, vegyem el feleségül, kiáltott fel ellenfelem. Zengett a kávéház. A táblát többen körülállták, és hangosan ecsetelték, Titusz most olyan, mint a felesége, nem tudni, hogy mi lesz a következő lépése. Kazinczky uram, szólalt meg gúnyosan Didus, még csalni sem tud, a genius loci nem engedi. Kérek magának egy pikoló világost, meg egy aszpirint. A visszavágóhoz.
Vonnegut úr nagy fantaszta, állítja, hogy az embernek legyen önbecsülése és fekete humora. Az új Nyehóban ülök, és utazom. Omlik rám az idő. Hogy mi történt velem, „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]

[1] Karinthy Frigyes: Előszó