Pályázatok » Édesanya
Ha volt valaki, akit igazán szerettem,
Az te voltál, Anyám!
Te vettél először kezedbe,
S Te csókoltál, mint kisbabát.
Teltek az évek, nagyobbacska lettem,
A jótól a csínytevésig mindent megtettem.
De Te megneveltél a jóra, a szépre,
S ezért, ezt most köszönöm Néked!
Asszony volt, anya, nő, nagymama. 63 éves korára olyan súlyos beteg lett, hogy az ágyban még megfordulni is csak segítséggel tudott. Nem egyik napról a másikra döntötte le lábáról a kór, fiatal korától kezdve kísérték a betegségek. Még nem volt harminc éves, amikor cukorbeteg lett. Sokáig nem tudták mire vélni rosszulléteit és állandó gyengeségét, erőtlenségét. Amikor a falusi orvos mellett dolgozó asszisztensnőnek eszébe jutott, hogy egy vércukor vizsgálatot is el kellene végezni, már nagyon súlyos állapotban volt. Hosszú időt töltött kórházban, mire sikerült az inzulint beállítani. Gyakran küldték szanatóriumba, gyógykezelésekre, ilyenkor 6-8 hetet volt távol családjától. Mindenki számára hihetetlen volt, hogy valójában nagyon beteg. Mindig mosolygott, kedves és vidám volt. Erősnek látszott és tulajdonképpen erős is volt. Nem akarta, hogy más is lássa azt, amit csak ő érzett. Hogy egyre inkább elhatalmasodik rajta a betegsége, hogy egyre többet vesz el erejéből.
Egyhangú mintában úsznak gondolataim a szőnyegen,
Kopottas fehér fátyollá lett lenőtt hajadnak töve,
Évek súlyos akarata osztotta s vonalazta orcádat,
Szent sóhajba merülve hagyják el szavaid e szájat.
Poros tömbbe csavarva, fekszel az ágyon s betegen
Eget képzelsz a plafonon, a csillagok csak legyek,
Lehullnak olykor lábujjadra, hadd kívánhass egyet,
Magadnak másik életet s jobb gyermeket, az életre.
Anya, földi életem indítója,
Kimerülten,
Éjen-, nappalon
Figyel.
Ismer,
Holdon andalog,
Néz örülve,
Átkarol, mint kismutatót az óra.
Reggel van, mindenki anyát követeli. Félig csukott szemmel kecmergek ki a jó meleg ágyból. Egyszerre kellene mindenütt lennem, miközben próbálom ezek felett fejben összerakni, mik is a teendők aznapra. Anya, vegyél ki! Anya mesélj! Anya inni kérek! Közben az előszobából a férjem: Szia, én mentem dolgozni!... És itt maradok egyedül két kisemberrel, akik nagyon tudják, hogy mit akarnak, de az gyakran szöges ellentétben áll az én elképzeléseimmel.
Anya vagyok.
Egy kicsiny lélek szakadt ki testemből immáron hét éve. Akaratom találkozott a Fennenhatóéval, s egyrészt teljesítette azon óhajomat, miszerint harmincéves korom előtt gyermeket szeretnék, másrészt átélhettem a szülés-születés csodáját.
Azt hiszem, nem várt gyerek voltam. Apának soha nem volt egy kedves szava hozzám. Csak anya ölelt. Apa talán a nevemet sem tudta. Mindig azt mondta, a gyerek. A gyerek maradjon csöndben, a gyerek hagyjon békén, Aranka, foglalkozz már a gyerekkel, szólt anyámra, amikor a hivatalból hazahozta a munkát. Szinte minden nap. Be sem mehettem a szobájába. Kulcsra zárta. Az acélbetétes ajtót vastag műanyaggal burkolta be. Nehogy kopogni tudjak rajta.
Hogy mi az a gombóckodás? Ez egy kora reggeli történet, egy szokásé. Valami olyasmi, mint a felnőtteknél a felkelés előtti lustálkodás, nyújtózkodás. De miért is nevezem gombóckodásnak? Nos, azért, mert az amúgy „Gombóc”-nak is becézett, egyéves Berci fiam szertartását számomra ez jellemzi legjobban, amelyet legtöbbször, reggel hat és fél hét között szokott végezni. Ma reggel viszont még csak öt óra van.
A csapatunk többnyire gyakorló édesanyákból áll. Érdekes kísérlet elé nézünk. Meditációs gyakorlat keretében fogjuk újraélni saját magzati létünket és születésünket. Anyaként fogunk szembesülni azzal, amit saját édesanyánk átélt, amikor várandós volt velünk.
Mária egyedül ment le a bevásárlóközpontba. József a tetőtéri parkolóban maradt, mert féltette fullextrás, új kocsiját, hisz annyi furcsa dolog történik mostanában… Ült a kényelmes ergonómikus vezetői ülésen és mobiltelefonján fakereskedésének egyre szerteágazóbb ügyeit intézte.