Jelige: Anyám lánya vagyok

Beküldte: admin, 2013-04-11 14:44:22  | Címkék: a

ÉDESANYA

A csapatunk többnyire gyakorló édesanyákból áll. Érdekes kísérlet elé nézünk. Meditációs gyakorlat keretében fogjuk újraélni saját magzati létünket és születésünket. Anyaként fogunk szembesülni azzal, amit saját édesanyánk átélt, amikor várandós volt velünk.

Magamban vagyok. Teljesen ellazult állapotban fekszem a polifoamon. Arany, zöld és lila fények alkotnak különös alakzatokat lehunyt szemem vetítővásznán. Távolról egy férfihangja szól hozzám. Édesanya hasában van, érzi édesanya érzéseit. Félelem érzet jelenik meg tudatom mélyén. Anya fél, realizálom az élményt. Telnek a hónapok. A hang újra szólít. Érzi édesanya érzéseit. Bizonytalanság érzet kerít hatalmába. Anya labilis. Aztán rendben megérkezem. Körülnézek. A többiek még úton vannak. Látom eltorzult arcaikat, kisírt szemeiket. Elképesztő a hatás.

Körbe ülünk. Még mindannyian saját gondolatainkba merülve nézünk a semmibe. Aztán valaki elkezd mesélni. Anyám, nem akart. Háromnaposan otthagyott a kórházban. Sír, mi is vele. Anyám félt, apám verte, sosem voltam biztonságban, folytatja a következő. Aztán egy másik az alkoholista anyjáról beszél. Majd csoda történik. Egy nő boldogan osztja meg velünk magzati létezésének minden gyönyörűségét. Sír, mi is vele.

Hazafelé az autóban kérdések záporoznak önmagam felé. Mit élhettek át saját gyermekeim a méhemben? Anya vagyok, de vajon igazi anyává is váltam a hosszú évek alatt? Amit elrontottam, helyre hozhatom még?

Elmerengek a kezdeteken, amikor szinte még magam is gyerek voltam. 20 évesen egyetlen vágyam volt, anyának lenni. Házasságunk második hónapjában a csoda megfogant. Nem volt könnyű időszak. Egy szoba-konyhában a Fiatal Házasok Otthonában, még javában az összecsiszolódás idején. Sokat veszekedtünk. Volt mikor az ülőkádban– azt ültetném bele, aki kitalálta - gubbasztottam végig a délutánt hatalmas pocakkal és sírtam.

Aztán megérkezett közénk. Mindent úgy akartam csinálni, mint anyám. Szigorú voltam vele és türelmetlen. Meg akartam mutatni országnak-világnak, hogy tökéletes anya vagyok, aki jól nevelt gyereket ad a társadalomnak. Meg is lett az eredménye. Mindenben szót fogadott nekem. Letettem és ő ott maradt, akár órákig eljátszott egy darab ruhacsipesszel. Csudagyerek volt a fiam. Hagytam?

Újra babát vártam. Végtelen harmóniában teltek a napok, hónapok. Igazán boldognak éreztem magam. Fiam szinte berobbant közénk. Pár perces újszülöttként már a világ érdekelte. Nem sírt, csak nézelődött. Állandóan mosolygott, mindig mindenkire. Ő volt a kiskedvenc. Egyszer vendégek jöttek videokamerával. Mikor visszanéztem a felvételeket az igazság kendőzetlenül jelent meg a filmkockákon. Nagyfiam egyedül játszott elhagyottan a szobájában, senki sem foglalkozott vele, csak a kicsivel. Megindult a versengés a szeretetemért. Engedtem?

Amikor harmadszor is megtestesült bennem az élet kétségbeestem. Szembe kellett néznem az anyámmal, a férjemmel és elsősorban önmagammal. Egy dologban azonban biztos voltam. Valamiért ő jönni szeretne hozzánk. Valóban akartam őt?

Kislány, hallottam valahonnan egészen távolról, bár felfogni még nem tudtam. Otthon a fiúk örömmel fogadtak bennünket, bár a nagyfiam megjegyezte, hogy reméli, most már befejeztük a gyerekgyártást, mert így is elegen vagyunk otthon. Ahogy rájuk néztem, kereknek éreztem a világomat. Igazam volt?

Visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam régi munkahelyemről. Egyetlen fájdalmam, hogy kislányom még csak 15 hónapos volt. Bölcsődébe kellett őt adnom. Férjem mindenben támogatott. Bevállalta ezt is. Én is bevállaltam?

Iskola, óvoda, bölcsőde, munkahely, otthon. Mentem, vittem, cipeltem, jártam, dolgoztam. Rém unalmas volt már péntekre ez az egész. Gyakran gondolkodtam abban az időben azon, hogy nem nekem való a családosdi. Sosem értettem más, hogy csinálja. Én viszem elsőnek a gyerekeket iskolába, oviba, bölcsibe, és én vagyok az utolsó, aki elhozza őket. Szinte lelkiismeret furdalást okozott, hogy képtelen vagyok megoldani a helyzetet. Legtöbbször a házimunkába menekültem. Szegény porszívó, ha tudna mesélni arról, milyen erővel nyomtam a keféjét a padlóhoz. Provokáltam mindenkit, aki azzal szembesített, amitől szerettem volna megszabadulni. Összeesküdött ellenem a világ. Egyszer úgy hozzávágtam a tányért az asztalhoz, hogy rapityára törött. Szegény gyerekek, olyan ijedten néztek rám. Azt hihették, megbolondultam. Nyertem valamit ezen a hajszán?

Anya, te jobban szereted a fiúkat, mint engem. Fakadt ki kislányom, amikor azt ecseteltem, hogy nagyfiam mennyire hasonlít rám, a kisebbik fiam pedig az apjára. Nem foglakozott a mentegetőzésemmel, hanem faképnél hagyott ítéletével. Elgondolkodtam, vajon miért érezhet így a gyerek. A fiúkkal mindvégig nagyon jó volt a kapcsolatom. Nem mondom, hogy minden tökéletesen működött közöttünk, de lelkileg végig egy hullámhosszon voltunk. Ám lányommal valahogy ez sosem ment simán. Valami fontos dolog hiányzott a kapcsolatunkból. Kerestem az okokat, és anya jutott eszembe. Falakat emelt közénk, én meg csak utánoztam őt. Csak anya a felelős?

Próbáltam uralkodni magamon. Nagyfiam műtétje volt a gyújtópont. Anya velem szemben ült, akárcsak az álláspontunk. Ragaszkodtunk, nem engedtünk. Elszakadt a cérna. Magamból kivetkőzve ordítottam. Vádló szavakkal pusztítottam, rossz anya voltál, sosem szerettél. Majd néma csend lett. Napokra, hónapokra. Gyógyszer nem segített. Bezombizódtam. Fiam váratlanul sikerrel közvetített. Anya várt. Megérkeztem hozzá. Kinyílt az ajtó. Szavak nélkül omlottunk egymás nyakába, hangok nélkül zokogtunk. Szorosan ölelt. Sokáig nem engedtük el egymást. Soha többé. Falak eltűntek örökre?

Együtt a család. Régi családi történetek elevenedtek meg az asztal körül. Nagyanyámról meséltem nekik. Maga volt Hesztia, a háztűz valóságos őrzője. Számára a család szent volt és sérthetetlen. Mindent szeretteinek rendelt alá. Istenien főzött, és ő készítette a világ legfinomabb hatlaposát. Ő tanított imádkozni. Esténként, ha nála aludtam, együtt mondtuk: Édes jó istenem, segíts meg bennünket. Adjál nekünk erőt, egészséget, békességet! Ámen. Úgy szeretett bennünket, hogy halála reggelén még elment bevásárolni, hogy mire délután megérkezünk hozzá, legyen mit ennünk. Mindent elrendezett, aztán meghalt. Vállaltam én valaha áldozatot azokért, akik a legfontosabbak számomra?

Gyerekek készítették szorgalmasan ajándékaikat apjuk születésnapjára. Lányom varázslatos színekkel díszítette rajzát, a fiúk pedig egészen belemerültek a csomagolásba. Észrevétlenül figyeltem őket, amikor hirtelen megtelt a szívem örömmel. Nem is értettem, hogyan tudta ilyen apróság kiváltani belőlem ezt a mámort. Szinte túlcsordultam a boldogságtól. Valahogy megértettem mindent. A boldogság nem egy állapot, csak egy elkapott harmónia, amivel képes voltam azonosulni. Megláttam benne a feltétel nélküli szeretetet. Több ilyen pillanat kellett volna?

Május első vasárnapja. Minden évben hihetetlen izgalommal ébredek fel ezen a napon. Tudom, hogy mi a forgatókönyv, ám ez egy cseppet sem zavar. Kijövök a fürdőszobából és ott állnak előttem széles mosollyal, csillogó szemekkel, sugárzó arcukkal az én gyermekeim. Kezükben egy szál virág. Nem is sejtik, mit jelent ez nekem és mit tesznek velem abban a pillanatban. Elhiszem, hogy jó anya vagyok!