Pályázatok » Édesanya
Azt hiszem, nem várt gyerek voltam. Apának soha nem volt egy kedves szava hozzám. Csak anya ölelt. Apa talán a nevemet sem tudta. Mindig azt mondta, a gyerek. A gyerek maradjon csöndben, a gyerek hagyjon békén, Aranka, foglalkozz már a gyerekkel, szólt anyámra, amikor a hivatalból hazahozta a munkát. Szinte minden nap. Be sem mehettem a szobájába. Kulcsra zárta. Az acélbetétes ajtót vastag műanyaggal burkolta be. Nehogy kopogni tudjak rajta.
ma valahogy mindenki közelebb jön hozzám,
mutatóujjak disztális ujjpercei járomcsontomon;
lenyomatolnak, idegen kezek járják körül arcom hét sebét,
s a rőt csókok organtin bőrömet is lassan beszínezik
ma csak anya mosolya fénykép-papíron túli, pedig nekem
élethűbb, mint valaha, még simogatása is az,
hasonlít a szobrász finom ujjainak térképező tapintására,
ahogy magába gyúrja arcom minden este
(mintha attól félne, hogy másnap nem emlékszik rá),
körbejárja megannyi völgyét-ormát,
majd fölé hajol, szemhéjon csókol,
s nyomába mézes szüszüt lehel