Jelige: Anyucika

Beküldte: admin, 2013-04-13 09:25:56  | Címkék: a

Anyám emlékére

Asszony volt, anya, nő, nagymama. 63 éves korára olyan súlyos beteg lett, hogy az ágyban még megfordulni is csak segítséggel tudott. Nem egyik napról a másikra döntötte le lábáról a kór, fiatal korától kezdve kísérték a betegségek. Még nem volt harminc éves, amikor cukorbeteg lett. Sokáig nem tudták mire vélni rosszulléteit és állandó gyengeségét, erőtlenségét. Amikor a falusi orvos mellett dolgozó asszisztensnőnek eszébe jutott, hogy egy vércukor vizsgálatot is el kellene végezni, már nagyon súlyos állapotban volt. Hosszú időt töltött kórházban, mire sikerült az inzulint beállítani. Gyakran küldték szanatóriumba, gyógykezelésekre, ilyenkor 6-8 hetet volt távol családjától. Mindenki számára hihetetlen volt, hogy valójában nagyon beteg. Mindig mosolygott, kedves és vidám volt. Erősnek látszott és tulajdonképpen erős is volt. Nem akarta, hogy más is lássa azt, amit csak ő érzett. Hogy egyre inkább elhatalmasodik rajta a betegsége, hogy egyre többet vesz el erejéből.

Amikor korkedvezménnyel nyugdíjazták, még mindenki reménykedett, hogy van jövő és nem csak a gyors leépülés vár rá. Hiszen sosem panaszkodott.

A családját mindig rémülettel töltötte el, amikor rosszullétei alkalmával, gyakran eszméletlenül feküdt az ágyban, de mindenki tudta a teendőjét. Kockacukor, cukros tej. Ha ez sem segített, telefonálni az orvosért. De utána megint minden a régi lett. Elmesélte, hogy közben semmi sem fájt. Azután pedig már csak mosolygott és tette a dolgát.

Szörnyű dolognak kellett történnie, mire magával viaskodva, gyermekei előtt is feltárta, nagyon súlyos a helyzet. Ő már akkor tudta, hogy a leépülés gyorsabb lesz, mint ahogy mindenki gondolta. Óriási csatát vívott magával, míg elfogadta, hogy először csak reggelente ment nehezen a felállás, majd alapvető emberi szükségleteinek kontrolját veszítette el. Egyre bizonytalanabb lett a járása. – Kell a bot! – mondta. – Biztonságérzetet ad járás közben!

Már csak két bottal tudott toporogni, de még főzött, tésztát gyúrt, kézimunkázott. – Kell a kezemnek és az ujjaimnak, hogy megdolgoztassam őket! – hangoztatta. És hímezte a keresztöltéses díszpárnákat. Ajándékba. Emlékül.  

Ujjai rövidesen teljesen érzéketlenné váltak. A lábában jelentkező egyre erősebb fájdalmak miatt, már bottal sem tudott járni. Eleinte még üldögélt a fotelben alátámasztott lábakkal, majd ágynak esett, és onnan már nem volt visszaút.

Teljesen legyengülve, másoknak kiszolgáltatva, sorsába belenyugodva élte, szenvedte napjait. Száját panasz el nem hagyta, csak kétségbeesett jajszó, amikor a fájdalmai már az elviselhetetlenség határán voltak.

Férje, a hűséges társ volt mindvégig mellette. Fogait összeszorítva tette a dolgát. Csak könnyeinek nem tudott parancsolni. Ő is segítségre szorult volna, de mindvégig tudta nincs más lehetőség. Kötelez az emberség, a szeretet, a 42 éve kimondott holtodiglan – holtomiglan.

----

Felnőtt lettem, a sors messzire sodort a szülői háztól. De jó is volt régebben, amikor már gyerekeimmel együtt készültünk meglátogatni a távolban élő mamát és papát! Végigdaloltuk az utat és versikéket költöttünk, amikkel köszöntöttük őket. Alig állt meg az autó a ház előtt, már futottak is elénk, szívüket, lelküket kitárva. Mami mindig kötényben, hiszen az unokáknak és a messzire szakadt lánynak ünnepi ebéd járt mindig.

Aztán lassan meg kellett szokni, hogy csak a papa jött elénk a kapuba, legfeljebb a kicsi tacskó kutya vinnyogott örömében mögötte. Mamika a konyhában ülve várta, hogy megölelhessen minket.

Döbbenten hallgattam panaszait. Nem akartam, hogy változzon a kép, de szavait hallgatva, észre kellett vennem, hogy ráncos az arca, hogy mennyire sovány, hogy fájdalmas a tekintete. A drága édesanyából, a kedves, mindig mosolygós, erős asszonyból pár perc leforgása alatt egy elkeseredett, magába roskadt, elgyengült, megtört lény lett.

Az utolsó hetekben már csak a szemét fordította felénk, fáradtan, fájdalmasan, és csak annyit mondott: - Úgy örülök, hogy itt vagytok!

Először borzasztó volt látnom elgyengült testét. Amikor ő szégyenét levetkőzve először tárulkozott ki előttem, félelmemet és döbbenetemet félretéve törölgettem beteg testét.  A mellkasánál, baloldalon egy pillanatra megállt a kezem. A szíve melegét véltem megérezni a mosdókesztyű nedvességén keresztül is. Ránéztem és a szeme csillogásából tudtam, észrevette ezt a mozdulatot. Nem szóltunk semmit, de tekintetünkben benne volt minden, amit mondani szerettünk volna.

Álmomból vert fel a telefon éles hangja azon a nyári hajnalon. Még minden csendes volt. Az alvás kábulatából magamhoz térve, rögtön tudtam, baj van. – Elment, örökre itt hagyott! – zokogta édesapám a telefonba és én nem tudtam mit mondhatnék neki. Csak folytak némán a könnyeim.

Hosszú volt az út hazáig. Az autóban a némaság volt útitársunk. Végig az járt az eszemben, apám biztosan tévedett. Az nem lehet, hogy ne legyen többé édesanyám! Már biztosan megérkezett az orvos, talán kórházba kellett vinni, de nem mehetett el örökre.

Amikor hazaértem, már szellőzött az ágynemű, a szoba nem volt betegszoba többé. Az ágy nem volt betegágy többé. Üres volt minden. Mindenhonnan ő hiányzott.

Őrjöngtem-e, vagy csak egyet sikítottam, hangosan zokogtam, vagy némán álltam a koporsó mellett, nem tudom. Testét elföldelték, de látni véltem hófehér lelkét az ég felé szállni. Angyalok kísérték és ő mosolygott felém.