Jelige: vidor

Beküldte: admin, 2011-04-09 17:53:15  | Címkék: v

Üzenet

A falu álmosan nyújtózkodott, majd lassan éledezni kezdett a hajnali félhomályban. A poros főutcán kihunytak a lámpák, a buszmegállóban alig néhány fős csoport ácsorgott szótlanul. Egy kutya csaholt valahol, keservesen.

Zsombor émelygő gyomorral, dideregve várakozott. Gépiesen tapogatta végig nadrágzsebeit a szokásos indulás előtti ellenőrzés végett. Pénztárca, megvan. Bérlet, megvan. Kulcs, megvan. Telefon… nincs meg. Nincs meg. Nincs meg!

– Nem hiszem el! – Morogta bosszúsan maga elé, ajka apró párafelhőt lövellt a hideg tavaszi levegőbe. Gyors becslést végzett a rendelkezésre álló idejét illetően, egy pillanatra el is játszott a hazafutás gondolatával, amikor a busz motorjának zúgása csírájában elfojtotta elképzelését. Most persze pontosan jön! Az addig szobormerev alakok egy csapásra megélénkültek, az ülőhely reményében feszülten igyekeztek minél előnyösebb pozíciót szerezni. Zsombor a sor végén állt – megvetően gondolt ezekre az emberekre. Fél óra. Ennyi idő csupán, amíg a busz beér a városba. Ennyiért dobják sutba a méltóságukat, és tolakszanak akár a disznók a vályú előtt. Nyomorult, szánalmas csürhe.

A buszra felpréselődve elégedetten vette tudomásul, hogy akárcsak ő, a tolakodók is állva kénytelenek utazni. Helyes! A busz döcögve, rázkódva indult neki, a hepehupás utcákat hamarosan felváltotta a széles országút. Valamelyik rosszul záródó ablakon alattomosan süvített be a jeges szél, Zsombor összébb húzta a dzsekijét.  Tekintete a kietlen alföldi tájat fürkészte, de gondolatai az elkövetkező vizsga körül kavarogtak. A gondosan elkészített puskáját telefonja memóriája őrizte, mely jelenleg minden bizonnyal békésen pihen az íróasztalán. Tudta, nélküle izzasztó percek állnak előtte.  Erőlködve igyekezett rátalálni az agyának rejtett zugaiban lapuló képletekre, melyeket oly buzgón jegyzetelt az éjjel.

A moraj közben egyre erősödött. Csevegnek, telefonálnak, nevetgélnek, panaszkodnak.  A zsúfolt utastér fojtogatta, feje zsongott a kusza zajoktól, képtelen volt koncentrálni. Nem fog menni. Nem fog menni…

Ahogy a céljuk felé közeledtek, a tülekedő autók egyre szorosabban követték egymást. A város, akár egy hatalmas, lüktető szív, egyenletes ütemben pumpálta, és szívta magába a forgalmat.  A szembejövő gépkocsifolyam ritmusa azonban hirtelen megakadt, távoli fényszórók villództak csupán a szürkeségben. A mögöttük lévő jármű motorja felbőgött, sofőrje türelmetlenül vágott át a baloldali sávba. Zsombor szeme elkerekedett, amint megpillantotta a busz mellett elzúgó ismerős zöld autót.

Balázs?

Az előbb még távolba vesző fénypontok a következő pillanatban száguldó terepjáróvá változtak, a buszsofőr arca megrándult az esztelen előzés láttán. Zsombor ide-oda csapongó gondolatait roppant hullámként söpörte el a félelem. Egy ősi, zsigeri érzés, valahonnan mélyről, az ösztönök világából, mely szétáradt a testén, annak minden porcikáján. Elöntötte a forróság, ujjai görcsösen fonódtak a csupasz, hideg fémkorlátra. Kitágult perspektívája egy pillanatra szinte az egész utasteret befogta: csevegnek, telefonálnak, nevetgélnek, panaszkodnak. A gumi sikított, a fékek fájdalmasan felcsikorogtak, mielőtt a csattanás fülrepesztő robaja egy csapásra legyűrte őket.

Kórház. A fertőtlenítő összetéveszthetetlen, penetráns szagától terhes levegő gyermekkori emlékeit hozta. Talán csak álom – gondolta, ezt akarta gondolni. Elméje utolsó, kétségbeesett próbálkozása volt ez, menekülése a szörnyű képek elől, melyek szüntelenül ostromolták. Roncsok. Vér. Sziréna. Balázs.

Kinyitotta a szemét.

– Zsombor… – anyja hangja megcsuklott, amint kisírt szemmel hajolt ágya fölé.

Balázs. Jól van, igaz? – forrt fel benne a kérdés, s kis híján kitört, de ajka végül néma maradt. Nem volt szüksége a válaszra – anyja arca elárulta. Mindketten hallgattak, csak a kórterem neonlámpája zümmögött fáradhatatlanul. Zsombor az éjszakába meredt az ablakon át, mígnem fátyolos, álomtalan álomba zuhant…

Otthon, a szobájában, telefonja békésen pihent az íróasztalán. Kijelzőjén egy kis boríték jelezte, hogy egy üzenet reggel óta várja csendben, türelmesen, hogy beteljesítse küldetését, és címzettje végre elolvassa.

„Hali Zs! Be kell mennem a városba, úgyhogy el tudlak vinni! Találkozzunk 6-kor a házatok előtt! üdv, Balázs”