Pályázatok » SIMfóbia
Képzeld el az országunkat. Látod a szívét? Az emberek ide menekülnek, ha problémájuk van. Pár cella aminek anyagát a kiszámított mozgások adják. Rá hivatkoznak, ha rossz döntés születik, vele álmodnak, benne keresik az érzéseiket, az álmaikat, vágyaik beteljesülését, a siker kulcsát, a reményt. Társaságra lelnek a magányban és együtt kergetőznek, mint őzikék az erdőben. Vannak azonban olyan pillanatok, amikor ez a buzgó vérrel teli, kótyagosan büszke szív megáll egy pillanatra. Körbenéz. Ők az alkotóink. A valódi értékek létrehozói. Róluk fogok most mesélni. Előfordul ugyanis néha, hogy a szív megáll és az ész nem pihen, hanem lassú, görcsös ütemeket csipog halkan a megszokott mederben. Belekarcolja a meztelen fülek zaját a tudatalatti sejtjeinek egyre mélyebb rétegeibe. K. nem szólt egy szót se, amikor a tömeg magával sodorta. Nagytotálban látta saját súlyát szétoszlani a betonon. Közben Coldplay-t hallgatott. Szép jelenet volt, örült neki. Ugyanakkor a reszketés, az az apró idegi sercegés, amit hallott, nem hagyta nyugodni. Egy szétmorzsolódott telefon, vagy egy hirtelen megpillantott kínai srác mosolya jutott eszébe, igazából nem tudta eldönteni melyik. Boldog volt. Halott volt.
- Mindig veled foglalkozik! Téged ki se kapcsol, a te csörgésedre ébred, és egész nap téged hallgat. Úgy érzem, engem teljesen elhanyagol – mondta a szürke ütött-kopott Sándor, Zsófi több mint tíz éves telefonkészüléke. Még abból az időből maradt Zsófival, amikor a ’por- és ütésálló készülék’ új fogalom volt. Gyakorlatilag csak tárcsázásra lehetett használni. De azt is csak bonyolultan, hiszen mindössze száz nevet tudott elmenteni a telefonkönyvben.
Felajz a naivitásuk és tudatlanságuk. Talán félnek a fantázia szabadságától, bár a jelek szerint a logikával sem tudnak mit kezdeni. Imádom a kihívást: az észrevétlen kisemmizés művészetét. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy az egyik legjobb vagyok, így az élvonalban harcolok. A dacolók egyre fogyatkozó mezőiről gyűjtöm be őket. Csendben megtöröm és függővé teszem valamennyit, onnan pedig bármelyik tizedrangú munkásunk átveheti a kísérés szolgai rutinját.
Ó, az a csodálatos mobiltelefon! Kedves, okos, esetleg kissé bogaras, talán már öregecske, vagy akár csúcsmodell....színkavalkád, formatervezés...Státusz szimbólum, házi barát. Retikülök sötét gyomrában szunnyadó, csábító farzsebekben lapuló, tenyérbe mászó, alvó, és rikoltozó, káromkodó, és sejtelmesen suttogó, vakkantó, és csicsergő, titkokat elrejtő, fontos eseményekre figyelő.....egyszóval mindennapjaink legféltettebb inasa
A hajnalpír szétoszlott az égen, az elmaradó épületek körvonalai élesen elkülönültek a citromszín derengéstől. Egy városszéli benzinkút neonreklámja zárlatosan villogva hirdette a száz méterre található wellness-központ szolgáltatásait, a távolban viszont már az utat szegélyező fák lombkoronái sötétlettek.
Március harmincadika van. A meg-meglebbenő piszkosfehér függöny fodros alja csiklandoz, ahogyan hozzámér. A napsütéses reggel ellenére kissé homályos a kép, mivel Bogi megint összemaszatolt a csupacsokis kezével. Nem is értem mire való a szappan és a törülköző, ha sosem használja, amikor kellene. A tegnap esti buli maradandó nyomokat hagyott rajtam: jól összekarcolódtam, ahogy lecsusszantam a poharakkal teli, tequilától ragadós asztalról. Bogi huszadik szülinapját ünnepeltük, úgyhogy sajnos nem bújhattam ki a kötelező program alól. Nos, egy darabig remélem nem lesz hasonló sokkoló élményben részem. Az egyik hippiszerkós lány, aki telitorokból üvöltötte a We are the champions című örökzöld slágert, (szerintem nem tűnt fel neki, hogy szülinapi partin van, nem pedig focimeccsen) hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és egész egyszerűen rámzuhant. De Bogi barátjának fekete-ezüst, szuperruganyos billentyűzetű új szerzeménye rosszabbul járt: a pezsgőspoharakból épített törékeny toronyból ráfolyt az ünnepi nedű, így valószínűleg még most is antennáig lucskosan várja, hogy jól meghajszárítózzák.
Hajnalodik… Milyen rémes egy éjszaka! Ha ember lennék, legalább panaszkodhatnék a derekamra, de egy mobiltelefonnak nincs dereka. Nincs szája sem, amivel elmondhatná, hogy nem életbiztosítás egy kisebb halom könyvön pihengetni, mert biztos, hogy amikor az éjszaka közepén a folyton éhes fehér cica megpróbálja ezt a lököttet felébreszteni, megcsúszik, s ezzel a könyveket, s velük együtt engem is a mélybe lök. Hm, ez egy kicsit melodramatikus volt, de attól még igaz.
Szép. Itt fekszem a földön az ágy mellett. Semmi mozgás, éjszaka van. Az óriás kijelzőmön mutatom a pontos időt, 4:50, de ez most senkit sem érdekel. Mindenki alszik. Ja, nem, a hörcsög az fent van, kerekezik. De ő meg engem nem érdekel. Buta kis dög. Csak eszik, alszik. Meg kerekezik. Mégis többet foglakoznak vele, mint velem, pedig én sokkal okosabb vagyok. „Okostelefon” vagyok! Tudok fotózni, videózni. Bluetooth-om, játékaim, FM rádióm is van. Mindenféle zeneformátumot le tudok játszani a walkman funkciómmal. Persze-persze, telefonálni meg sms-t is lehet velem írni. Mégis itt unatkozok az ágy mellett a földön. 5:10. Még húsz perc, és keltem a gazdit. Mindig én keltem a gazdit.
Eleven János vagyok. Az már csak a sors furcsa humorára vall, hogy anyámat meg Holt Arankának hívják. Szeretném nektek elmondani, hogy változott meg az életem szinte egyetlen nap alatt.