Jelige: havasklara

Beküldte: admin, 2013-03-31 22:52:13  | Címkék: h

Havas Klára: 2020 karácsonya

Ez a nap édesnagyanyám századik születésnapja. Nem teszem hozzá, hogy lenne, ha élne, mert hiába temettük el negyven éve, ő él. Él a szívemben, a lelkemben, a mindennapjaimban.
Eszembe jut, milyen furcsa kapcsolat fűzte a 100-as számhoz. A kedvence volt. Szólásaiban, közmondásaiban is gyakran használta:
„- Nem adnám 100 forintért, ha tudnám…! Ha 100 évig élek sem fogom megérteni…”
Egyszer, amikor kislánykoromban kézimunkázni tanított, sehogy sem sikerült a keresztöltés.
„-  Kalára te! Bakrókákat öltögetsz? Mit szól, aki 100 év múlva a kezébe veszi, milyen munkát végeztél?”
Ha néha elővettük a halál, az elmúlás gondolatát, mindig azt mondta:
„- Ha a századik születésnapom lesz, gyere ki a temetőbe, és hozzál tíz szál virágot. Mindegyik másmilyen legyen. Jelezzék az élet tíz-tíz esztendejét, amit testileg, vagy lélekben veled töltöttem, amióta megszülettem. Megteszed-e?”
Megtettem. Itt állok a sírjánál. Szakad a hó, üres a temető, az utca. Karácsony délutánja van. Állok dideregve, kékülő szájjal, kezemben azzal a tíz szál selyemvirággal, amit a télikabátom árán vettem.

Leteszem az elsőt a fejfa mellé. Egy tulipán. Ez jelzi, hogy megszületett 1920 karácsonyán Benczik József és Kollár Anna tizenkettedik gyermeke, Borbála. Tíz bátyja és egy nővére már nagyok voltak, kenyérkeresők, vagy legalábbis közel ahhoz, hogy azzá váljanak. Így a kis Boris viszonylag gondtalanabbul nődögélt, több jutott neki, mint annak idején az egymást szorosan követő testvéreinek. Gyönyörű szép kislány lett. Ezt bizonyítja, hogy már 17 éves korában szemet vetett rá Havas József. De akkor már a bábaképzőbe járt, és csak annak elvégeztével engedték a szülei férjhez. Ezt az évtizedet egy rózsabimbót formázó virággal jelzem.

A harmincadik születésnapján édesnagyanyám már réges- régen özvegy volt, majd’ tíz éve. Az esküvő után hamarosan elvitte férjét a háború, nem is látta soha többé, és Havas József sem tudhatta meg, hogy alig az elmenetele után fia született. Egykeként, keservesen nőtt fel a pusztán apám. Ennek emlékére egy kék árvácska kerül a fejfa mellé.

A negyvenedik év szintén változást hozott. Messze, Sámuel-pusztán is nevelkedett egy lányka, akit azért neveltek, hogy Havas Sándor felesége legyen. Édesnagyanyám bizony nemigen örült a távolságnak, mert apám odanősült. Soha nem mutatta, boldog volt, ha meglátogatták, de mindennél nagyobb volt az öröme, amikor egyszer közelgő születésem hírével érkeztek haza a fiatalok. Nem sokáig tartott az öröme. A szülés hirtelen indult, korábban is a vártnál. A bábaasszony részeg volt, nem tudott segíteni, amire meg kiért apám a doktorral, az már csak engem tudott megmenteni. A temetés után visszaköltöztünk Esztermező-pusztára, édesnagyanyámhoz. Apám nem sokáig volt velünk. Még abban a hónapban beállt Miskolc mellé a bányába. A következő tavaszon sújtólégrobbanás volt abban a tárnában, ahol dolgozott. Senki nem maradt életben. Ketten maradtunk hát édesnagyanyával.  Az ötvenedik születésnap jelképe egy papírliliom lett.

Lassan elkezdtem a nagylányságot, de Ő le nem vette rólam óvó tekintetét, segítő kezét.

-Kalára te! – ezzel szokta kezdeni a mondatot, ha kérni akart valamit, vagy egyéb közlendője volt. Kissé rekedtes, szinte károgó hangja ércesen, mégis simogatóan zengett a végtelen pusztán.

A hatvanadik születésnapja előtt, adventben volt az esküvőm. Ezt egy kis reszkető selyemgyöngyvirág hirdette, amit a liliom mellé tettem. A dédunokáit már nem érte meg, és az azt követő szörnyűségeket sem. Jobb is hogy nem élte meg a válópert, a botrányt, az életem összeomlását, a csődöt, a végrehajtást… és mindenek felett: a hajléktalanságomat.

A vissza lévő négy évtizedet egy szegfű, egy pipacs, egy nefelejcs, és egy fenyőág jelentette. Itt a vége.

„- Teljesítettem édesnagyanyám, amit kértél. Én is kérek most valamit. Tedd könnyűvé az utat, ami innen a temetőből oda vezet, ahol Te vagy.  Szinte látom, amikor majd találkozunk, feddő tekintettel rámkiabálsz:

- Kalára te! Hát ezt tanítottam neked? Eldobod az életet? Megfutamodsz?

- Nem tehettem mást – mondom majd - száz napja vagyok hajléktalan, és száz órája adtam el a kabátomat az ócskapiacon, hogy végakaratodat teljesíthessem. Semmim sincs már. Majdnem megfagyok, és nincs hova mennem innen. A melegedő tele van, a hajléktalan odúk mind foglaltak. Vége édesnagyanyám. De kérlek, könyörgök, segíts! Tégy csodát! Legyen minden álom, és ébredjek fel a pusztán, kislányként az öledben!”

Hiába sikoltok némán. A sírhalom nem felel. Sírok hangtalanul, reszkető vállal. Kékre fagyott szám egy szót formált: Segíts! Segíts, ha van szavad odafenn, és látod a nyomorúságomat!

- Kedvesem! – a kissé rekedtes, károgó hangra összerezzentem- legyen olyan jó és vigye el ezt a papírt a szemeteskonténerig! A férjem sírjára hoztam egy kis fenyőágat, de nem bírok már menni, örülök, ha hazajutok a fájós lábammal!

Végignézek az öreg, ráncos anyókán, akit édesnagyanyám hasonmásaként vetített elém a sors karácsony délutánján, itt a temetőben. Elveszem a színes újságpapírt, de mielőtt a konténerbe dobnám, megakad a szemem egy hirdetésen:

„Nyugdíjas szülésznő bentlakással keres gondozót középkorú, egyedülálló, rendes asszony személyében. Monostoriné, Ádámfy utca 29.

Dobban a szívem, mozdul a lábam. Az újság csak tegnapi, talán még aktuális a hirdetés, és az Ádámfy utca itt van a temető mellett…

Fél óra múlva meleg szobában ülök, teát iszok, és a részleteket beszéljük meg Borcsa nénivel. Úgy hívják, mint édesnagyanyámat.

Este ágyban alszom. Duruzsol a kályha, és a holnapi teendőkre gondolok. Hogy fogom szeretni, becsülni, gondozni ezt a nénit, akibe édesnagyanyám lelke költözött, hogy segíthessen rajtam. Mert Ő segített. Ez bizonyos. Ennyi véletlen nincs. Vagy mégis? Nem hiszem. És kérlek Sors, hadd higgyek, amit akarok.