Jelige: Borostyán

Beküldte: admin, 2013-03-21 17:18:46  | Címkék: b

Mert a csend talán túl korán érkezik

„Minden a szavak helyes használatán múlik.” (Konfuciusz)

Anya. Erőszakos volt a végtelenségig. Annak hitte. Hiszen erővel őrizte, tartotta a méhében, kilenc hónapon át. Ki akarta, hogy ő a világra jöjjön, rajta kívül? Ő biztosan nem akarta, nem is kérte.  Na, jó, talán még apa. De lány lett, fiú helyett. Ez volt az első hibapontja. Az anyja később mégis megbékélhetett ezzel a ténnyel valamelyest, mert az egész gyerekkora alatt csak néhányszor említette. A haját rövidre vágta azért és nadrágban járatta, megtanította olvasni és írni, már öt éves korában, mégis. És keménységet várt tőle, teljesítményt. Mindig tudnia kellett, hogy mit akar, és érteni kellett a felnőttek nyelvén, társaságban pedig illett viselkednie. Ez többnyire a hallgatást jelentette. Hogy csendben van és figyel. Hogy csak akkor szólal meg, ha van mit kérdeznie, vagy okosat, a témához illőt mondania. A hisztinek nem volt helye, arcában hároméves korában landolt először a hideg vizes pohár tartalma, és úgy megijedt akkor, hogy többet nem is volt rá szükség.

Anya. Figyelmesen fürkészte a hibáit, korai javításukra törekedett. Amikor egészen kislány volt, talán négy-öt éves lehetett, akkor varrt neki egy fehér ruhát, rajta piros kartonszívekkel, adott rá kicsi koronát is, és azt mondta neki, hogy ő lesz, - mert ő maga máris - a Szeretet. Félős volt, csendes és visszahúzódó, hát felküldte így a színpadra verset mondani az óvodai farsangon. Mi sem volt természetesebb. Fehér ruhában állt ott, a testén, a ruháján a sok piros szívvel, és valahogy valóban ott volt vele a szeretet, időközben megérkezett. Nem félt soha többé. Kicsi gyerekként sokat álmodozott. Ha unta a felnőttek beszélgetését, vagy nem volt mire gondolnia, gyakran elmerengett. Anya az Emlékkönyvébe két mondatot írt, egyetlen idézetet: - "Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába, az egész világ nem a mi birtokunk. Amit a szív felfoghat magába, magunkénak csak annyit mondhatunk!" (V.M.) És hagyta, hogy ez a mondat meghatározza az egész további életét.

Anya. Sok gyereket akart, de az ő születése után háromszor elvetélt. Először akkor, amikor ő nyolc éves volt, azután amikor tíz és tizenegy. Hajnalban ébredt sírásra és kislámpa fényre, a szomszéd szobában anya ült az ágyban, alatta tócsányi vér, folyik a lepedőn lefelé, a szövetkezeti lakás szürke szőnyegpadlójára, megalvad, ahogy csorog és szivárog, apa telefonál a mentőknek. Ha öccse lett volna, Gergő, ha húga Boglárka. Már volt nevük. És ő várta, szerette volna őket. De nem születtek meg. Anya azután a munkába temetkezett. Tanár volt. Elment Amerikába egy évre, ott tanított magyart, mint idegen nyelvet, külföldre szakadt hazánkfiainak. Amikor visszajött, itthon sok tanítványából lett fogadott gyerek, irodalmi színpadokon hordta ki őket, mentek azután a vasutas- jelölt fiúk színművészeti főiskolára és tanárnak, bölcsészeknek. Mindig mondogatta, mennyire tehetségesek.

Anya őt zongorázni taníttatta, és énekelni vitte a Magyar Rádió Gyermekkórusába. Jeles tanuló volt, így került elit gimnáziumba, speciális francia tagozatra. OKTV-n bent volt az első tízben, és egyenes az út a szegedi bölcsészkarra. De ő nem akart sem tanár, sem bölcsész lenni. És nem lázadásból, hanem szerelemből ment férjhez tizenhét évesen. Anya tíz kilót fogyott az esküvője napjára, és sápadtan szervezte a vacsorát az Ezüstponty kisvendéglőbe, ami ott volt a Farkasréti temető mellett. Gyors egymásutánban szülte meg a három gyereket, és miközben beiratkozott egészségügyi iskolába, anya nevelhette őket. Nem értette ő sem akkor, hogy mit miért tesz, fogalma sem volt róla, hogy a saját testvéreit szüli, nem ismerte még a Hellinger –féle családállítást. És anya sem tudott semmit. Hosszú éveken át úgy látszott, nem is bocsát meg, többször elmondta: „Kislányom, mi lett belőled? Pedig úgy szerettem volna büszke lenni Rád.” Bántotta a mondat. Felnőtt asszonyként beiratkozott az egyetemre. Hogy megszerezze azt a diplomát, amit annyira vártak tőle. De az egyetem, ilyen későn már elég nehéz volt. Kialvatlanul dolgozott, hóna alatt járkált vizsgaidőszakban a jegyzetekkel, beadandókat írt az éjszakás műszakban, és megcsinált két nyelvvizsgát. Anya akkor kezdte mondogatni, higgye el, nem kell semmit bizonyítania, minden úgy jó már, ahogy van, és hogy nagyon szereti. De ő nem hitte el, úgy érezte, hogy ez csak neki szóló feloldozás. És akkor már akarta volna végre boldognak látni.

Anya. A záróvizsga napján, egész nap vele izgult. És a diplomaosztó ünnepélyen tényleg annyira boldog volt! Büszkén fényképezte őt, össze-vissza. Amikor ősszel felvették a Doktori Iskolába, el sem hitte azonnal. Később pedig, amikor felhívta, hogy ösztöndíjat is kapott, anya elsírta magát a telefonban. És azt mondta: "Most már azt hiszem, kezdem érteni, hogy milyen az Isten! Hogy hogyan adja vissza mindazt, amit az ember tett, és hogy semmi nem vész el, semmi nem vész kárba!” Akkor nyáron már diplomásként egy hétvégén kiment hozzá a nyaralóba. Anya töltött paprikát főzött, és a tornácon tálalt neki, azután bement a házba, mert valaki hívta telefonon. Egy régi osztálytársa hívta, akivel évtizedek óta nem beszélt. Ő éppen a konyhába indult egy pohár vízért, amikor meghallotta az a hangját: -„A lányom? Ó, igen, ő is nagyon jól van. Megszerezte a diplomát végül, de ápolónőként dolgozik. Igen. Ugye, milyen furcsa? Emlékszel? Én akartam ápolónő lenni mindig, csak édesapám nem engedte… Ugye emlékszel? Pedig mennyire szerettem volna!” - Nekidőlt az ajtófélfának, mintha elfogyott volna minden ereje. Később visszaült az asztalhoz. Amikor anya letette a telefont, kiment hozzá a teraszra. De arról, ami a telefonbeszélgetésben elhangzott, akkor sem szólt egy szót sem. És ő is mélyen hallgatott.

Anya. Azután, akkor ősszel lett beteg. Minden olyan teljessé vált pedig. Mintha végre a helyükre kerültek volna a dolgok. De anya beteg lett. Először senki nem tudta, hogy mi baja, miután megoperálták, már mindenki tudta. Hogy kemoterápia nélkül csak fél éve lehet hátra. Soha nem tudott hazudni neki. reménytelen volt. Édesanya olvasott az arcáról. Akkor mégis képes volt elhallgatni az igazságot. Mindaddig, amíg anya nem akarta tudni, nem mondta el neki. Nagyon odafigyelt erre. Az utolsó fél évben, a kezelések mellett anya még elvállalt egy óraadó állást a tököli börtönben. Fiatalkorúaknak tanított József Attilát. De a második műtét után már nem tudott felkelni. Legnagyobb unokáját felvették az egyetemre, az évnyitó felvételét már csak laptopon nézhette meg a kórházban. Akkor megfogta a kezét: A te fiad, mondta neki, legyél nagyon büszke rá! Ősz volt újra. Az utolsó napon, amiről senki sem tudta, hogy az utolsó nap, kerített egy kerekes széket és levitte a kórház kertjébe.

Anya arcán játszott a fény. Ült a székben, ő mellette, a pirosra festett kerti padon és beszélgettek, hallgattak. Anya sápadt volt, orra meggörbült, jellegzetesen, mint szokott az utolsó napokban. Felment a kórterembe, hozott neki jeges vizet. Nézték a cinkéket az ágak között. Azután megkerülték a szökőkutat. Kiöntötte a maradék vizét egy virágra, hogy ne lötyögjön az ölébe. Lehajolt, hogy felemelje a kerekes széket a járdára, és akkor anya megsimogatta a fejét, ahogy szokta, sóhajtott és bocsánatot kért, hogy annyi gondot okoz. – Ugyan már! – mondta neki. És felvitte a szobába. Este hívta, és jókedvűen beszéltek még pár szót lefekvés előtt. De ő aznap éjjel többször felébredt, és amikor végre elaludt, arról álmodott, hogy szeretne varrni, kellene varrnia egy fehér ruhát. Olyat, ami tele volna piros kartonszívekkel. És hogy koronát is készítene. Felöltöztetné Anyát, és úgy küldené fel őt a színpadra. Elmondaná neki, hogy ő maga a szeretet. És elmondaná azt is, hogy nem kell félnie! Mert a szeretet valahogyan, valóban ott lesz vele. Időközben megérkezik majd. Anya. Másnap délben halt meg.

A szétszálló szótagok pedig már lepkehálóval sem foghatók be, nem terelhetők össze. A szavak messze tűntek, szerte fel, az ég rejtekébe. Sustorog, siseg a folyó. Már csak a lélek beszél.