Jelige: 2012.04.18

Beküldte: admin, 2013-04-05 23:18:18  | Címkék:

Kanálnyi élet

Úgy kanalaztalak, mint a gyerekek a forró levest. Lassan, kivárva, hátha kihűl, amíg a szájukhoz ér. Szép fényes kanállal, olyannal, aminek önmagában is van súlya. Nehéz volt. Csurgott a veríték az oldalam mentén és csak a rövidnadrág korca itatta fel, ami addig jutott. Nehéz ez a kanál, súlyos a tartalma. 58 év.

Amikor megtudtam mi történt, az első gondolataim között volt, hogy elviszlek a tengerhez. Mindig azt mondtad, Te már soha nem jutsz el oda. Mindig mondtam, dehogynem. Hitted? Nem hiszem. Hittem? Nem tudom. Bíztam benne.
Aztán itt ragadtál Pesten, 180 km-re Keszthelytől, már évek óta a magyar tengert sem láttad. Mindig csak jövőre. Ezt mondtuk. 

Eljött a jövőre és én álltam abban a csöpp konyhában, a lakás árnyékában is 36 fokban. Kés, először vajazó, majd filéző, végül sniccer. Ez vált be. Először azt gondoltam, csak rá van csavarva a teteje, aztán amikor már az olvasztás nyomait is láttam, tudtam, ide nem lesz elég az önerő. Kés, kések, majd valahonnan a szekrény mélyéről a sniccer.
Felfeszítettelek. Alaktalan lyukat ütöttem a tetődön és feszegettem meddig tágítható. Nem egyenletes lyuk lett, önteni belőle nem lehetett volna. Jött a kanál. Felszerelt konyha ez kérem. Van kávéskanál, teáskanál, leveses, sőt még merő is! Legyen a leveses. Az befér a lukon és még eredményesebb is, gyorsabban kanalazhatlak vele.
Meglepett, milyen nehéz vagy. Nem tudom, mit gondoltam, de nehéz voltál. Kezdetben azt hittem, csak az urna az, így önmagában, de nem. Te vagy a nehéz. Vagyis az az ötven százalék, amit belőled adtak és nem a temetőbe ástak el a nagyiék mellé.
Gondolkodtam, felhívom újra a repteret. Elmondom, hogy xy vagyok, ismét, július 7-én, holnap repülök Görögországba és ki szeretnélek vinni magammal. Már kétszer hívtam őket. Mindig mással beszéltem. Igazán nem lepett meg senkit a kérés, de nem tudtak válaszolni. „Utána kell kérdeznem, mi az előírás, miben kell szállítani, milyen papírokat kitölteni…” Én pedig vártam. Majd visszahívnak. Nem hívtak.

Akkor, július 6-án a 36 fokban úgy döntöttem, már nem hívom őket. Már mindegy. Holnap mi elrepülünk és ehhez nem kell neked útlevél. Schengen, vagy mi a franc. Átmegyünk. 

Urnában mégsem vihettelek, jól jött az a hirtelen felindulásból súlyos ezrekért vásárolt Turbó Diétás por doboza, amiből szívfájdalom nélkül öntöttem ki a fogyásom ígéretét. Le is húztam a vécén. Hónapokig őrizgettem, hagyjuk már, sose leszek ilyen szigorú magamhoz.
Szóval fogtam azt a dobozt, téged és a kanalat és átkanalaztalak a rejtekhelyedre. Oda, ami nem szúr elsőre szemet és nem vesznek ki a sorból miatta, hogy kisasszony kérem, ne haragudjon, de mégis ez mi? Ez egy urna? És én mondhatnám, hogy igen ez az és igen, az Anyám van benne. Szóval, hogy mindezt, az értetlenkedő, sajnálkozó és nemet mondó arcokat elkerüljük, jött a fogyis doboz, meg a kanál, meg én, akinek annyira remegett a keze, hogy a tűzhelyen szerteszéjjel futottál.
Itt már muszáj volt nevetnem. Hogy itt állok, mindjárt 30 éves felnőtt fejjel, Anyámat készülök átcsempészni egy másik országba és még annyi eszem sincs, hogy mindezt nem a villanytűzhely, hanem mondjuk a mosogató felett csináljam?
Akkor már mindenhol ott voltál, mert már nem csak a kezem remegett, hanem az egész testem a hisztérikus röhögéstől. Rajtad álltam, a talpamra ragadtál, ahogy kézzel söpörtelek, hogy mégse egy papírtörlővel tegyem, ott voltál az ujjaim között. A hajamba kerültél, ahogy hátratúrtam azt az idegesítő frufrut, amit a nyaralásra vágattam.
Le kellett ülnöm. Leültem. 36 fok, 38 négyzetméter, amit most megtölt a hamu. A hamu, ami valójában nem is hamu, hanem apró kis kavicsszerű valami, ami az olyan külföldi strandokon van, amiket aprókavicsosnak hirdetnek. Jó mi?
A tűzhely előtt ültem. Mellettem a Turbó doboz, ami elrepít Görögországba, előttem a földön a kanál és a jobb szemem sarkában a hálószoba ajtó mögött a komód. Kinyitott fiókkal. Ebben a fiókban voltál több mint 3 hónapig. Itt aludtál velem együtt minden éjszaka, amikor már csak csuklani tudtam a keserűségtől. 

Akkor ott csücsültél velem a földön, rólam ömlött a víz és már csak lihegtem, mint a hosszútávfutók. Készen voltam. Bezártalak egy dobozba, miközben arra gondoltam, nem kellett nekem fogyókúrás por, hogy belefogyjak az elmúlt hónapokba. 

Másnap simán ment minden. Becsekkoltunk, felszálltunk, leszálltunk. Picit aggódtam miattad, hallottam, milyen hideg van a csomagtérben. Tudom, hülyeség. Mindegy már. Akkor is tudtam. 

Megérkeztünk a szállásra, kipakoltunk. Beraktalak a ruháim közé. Sétáltunk, ismerkedtünk a környékkel, fürödtünk, ittunk, ettünk. Megvettük, ahogy kell, már első nap az örök veszekedés nyaralási tárgyát, a gumimatracot, amit majd két hétig naponta háromszor leengedünk és felfújunk, mialatt robogóval bejárjuk a szigetet. 

Az első matracvita rögtön másnap volt. Kibéreltük a robogót, összeszedtük a strandcuccot, a térképet és téged. A matrac még első napról felfújva. Mondtam, hogy én leengedem, ha ő felfújja. Vitatkozott. Csak félig engedtük le végül.
Így félig felfújva, félig leengedve szorítottam 14 napig magamhoz a forró műanyag matracot a robogó hátsó ülésén 40 fokban, mert az ülés alatti csomagrészbe nem fért be. Az a Te helyed volt. Vacak kilátással ugyan, sötétben és melegben, de a Te helyed. 

Abban a két hétben mindenhová elvittelek. Ahol én jártam, ott jártál Te is. Amit én láttam, azt Neked is megmutattam. Soha nem hagytalak otthon. Bérelt helyed volt a tengerparti üdülésemen. 

Végig kerestem a helyet neked. A legszebb strandot, ahol úgy érzem, itt jó lesz. Nem a napernyők sokasága, nem a legfehérebb homok, nem akartalak a motorcsónakból sem a vízbe önteni. Nem tudom, más kellett. 

Végül meglett. Valójában semmi extra. Ő szerinte igazán egyszerű. Kis öböl, nagy kavicsokkal és olyan partszakasszal, ahol nem megy a vízbe gázolás. 

Felfújtam a matracot. Én egyedül, fél tüdővel, hiszen csak félig kellett. Szép zöld volt, a fürdőruhámhoz választottam. Fogtam a Turbó dobozt, benne Téged és a karomba kaptalak. Furcsa, könnyebbnek tűntél.
Bementünk, a matrac, a doboz, Te és én. Aztán beúsztam veletek és hangosan beszéltem hozzád. Elmondtam, hogy Te voltál a világon a legjobb! Hogy nem haragszom azért, amit tettél. Hogy hiányzol. És a legfontosabbat, hogy én Téged szeretlek a legjobban a Földön!
Félig rátehénkedtem a matracra, nehezen keresve az egyensúlyt, majd a víz alá merítettelek. A tengerbe. Olyan volt, mint a filmekben. Szó szerint úsztál a lábaim körül, ahogy tempóztam a mélyvízben fél kézzel a matracba kapaszkodva. Mindig mondtad az utazások előtt, ne feledjem, nem úszom jól. Milyen igazad volt.
A tengerben könnyű lettél és először picit én is könnyebb. Olyan volt, mintha az 56 kilód, ami eddig a torkomra lépett és óriás gombócot nyomott ki magának, lecsúszott volna a gyomromba. Még mindig nehéz, de már nem fojtogat.
A dobozt kidobtam, Téged a vízben hagytalak. Te mindig is jó úszó voltál. A legjobb az Égei-tengeren.