Jelige: paulo

Beküldte: admin, 2013-05-10 21:19:35  | Címkék: p, termekbemutato

Termékbemutató

Azon a héten kétszer is rátelefonáltak. Egyazon cégtől mind a két alkalommal ugyanaz a személy hívta a családot. Az illető a cég által rendezett előadás kapcsán az iránt érdeklődött, hogy részt tudnak-e venni rajta. Lajos, a nyugdíjas lakatosmester nagy nyugalommal hallgatta a telefonálót, a kedves hangú hölgy kíváncsisága bizonyos értelemben még érthető is volt a számára, mivel a meghívó szerint a házaspárokra értékes ajándék vár az esemény végén. Nagy nehezen sikerült tisztázniuk a tényt: egyfajta termékbemutatóra invitálják őket. Továbbá megtudta azt is, mivel rákérdezett, nyugodtan elmehetnek a találkozóra, hiszen semmiféle vásárlási kényszer nincs a dologban.

Lajos, a férj már előre szabadkozott, látszott rajta, nincs elragadtatva az ötlettől.

– Azért az ajándék érdekelne – mondta akkor Klára asszony, a feleség, némi rábeszélésképpen. Aztán még hozzáfűzte: – Jó lesz majd az unokáknak.

– Hol vannak azok még! – csattant fel Lajos, a meghívót lobogtatva a kezében.

– Beszéld meg a gyerekekkel. Elvégre ők az illetékesek a kérdésben. Azt a papírt meg össze ne gyűrd nekem, el kell vinnünk a bemutatóra! – figyelmeztette hites urát az asszony.

Lajos határozott magabiztossággal csapott az asztalra.

– Nem megyünk sehová!

– Ugyan már, amióta nyugdíjban vagy, jóformán ki se mozdulsz a lakásból. Begubóztál, öreg, ne is tagadd. El nem kísérnél sehová sem. Most itt az alkalom. Segíthetnél, hiszen házaspárokat hívnak.

– Átverés az egész, már előre látom. Másról se szól, mint a szerencsétlen kisnyugdíjas becsapásáról. Arra megy ki a játék, hogy rátukmáljanak valamit – ágált tovább a férj.

– Nem kötelező a vásárlás, te mondtad.

– Mondtam, mondtam, akkor is hülyeség az egész. Időpocsékolás. Azt a félnapot hasznosabb dologgal is el tudod tölteni.

– Honnan veszed, hiszen soha nem voltunk még ilyen rendezvényen.

– Én már voltam egyszer. Az is úgy kezdődött, mint ez, egy nyertes belépővel. Még szerencsés embernek is neveztek, mondván, sok jelölt közül húzták ki a nevemet a sorsoláson.

– Na, látod! – veregette meg hites ura vállát Klára asszony. – Én azt mondom, ne fordítsunk hátat a szerencsének.

Lehettek úgy húszan. Érdeklődők. Mind időben jöttek, mivel a meghívón előre figyelmeztették őket, hogy a későn jövőket már nem engedik be az előadásra. Mégis vártak vagy félórát. Hogy mire vagy kire, senki nem tudta megmondani.

Aztán egyszer csak elébük lépett Tibor. Korban olyan jó negyvenes, jól szituált, kellemes hangú előadó. Udvariasan köszöntötte a társaságot, majd bemutatkozott. Azzal kezdte, hogy az apukája Tibikének, Tibinek becézte egy időben, így hát, ha úgy gondolják, mondta, a jelenlévők is nyugodtan szólíthatják azon a néven.

– Jó pofa – hallotta János a mögötte ülő vendégtől. A többiek nevettek.

Nem sokáig. Tibor gyakorlott vehemenciával fogott hosszan tartó fejtegetésébe, előadásában sok mindent érintett, beszélt, folyton folyvást beszélt, ám a lényegre csak nem akart rátérni. Közben kérdéseket tett fel, erről-arról faggatta közönségét, Lajos szerint azért, hogy ébren tartsa a vendégeket. Bizonyos termékekről lévén szó, a jelenlévők megtudhatták értekezéséből, hogy x, vagy y akármicsoda miért káros az egészségre, s amit ő – mármint Tibor – kínál, az mennyire hasznos és jó.

Később már játékra invitálta őket. Apró feladványainál a gyors reagálások, válaszok döntöttek. A győztesekre pedig ajándékok, a cégnél levásárlandó pénzes borítékok vártak. Tibor többször is kijelentette, az ajándékokért nem kell fizetniük egyetlen fillért sem. Cserébe egy dolgot kérnek: bármerre járnak, reklámozzák a cég termékeit.

Ekkorra már Lajos és felesége közel 500 ezer forint értékű portékát őrzött az asztalon. Az előadó szavait értelmezve – ajándékként. Örült a szíve mindkettőjüknek.  Klára asszony még kacsintott is egyet hites ura felé, mondván, milyen jó, hogy eljöttek a bemutatóra! Lajost azonban nem hagyta nyugodni a dolog. – Túl könnyen jött ez az egész – jelentette ki gyanakvóan.

Tamáskodó magatartása egy órán belül igazolást nyert. Az utolsó körnél lényegében minden elveszett. A végén Tibor nagyot csavarintott az egészen.

– Látom, többen még mindig hitetlenkedve állnak az akció mögött – fordult a vendégekhez. – Higgyék el, mindez jubiláló cégünk nagylelkű ajándéka a tízéves évfordulón. De hogy mégis legyen valamilyen vásári látszata a dolognak, utoljára egy még nagyszerűbb ajánlattal állok önök elé. A nyertesek pluszba kapnak egy, nem, tovább megyek, még két remek terméket, s azzal az összes holmit elvihetik, ami önöknél van. Mindezért csupán százötvenezer forintot kell fizetniük. Hölgyeim és Uraim, írd és mond, egyszáz ötvenezer forintot! Gondoljanak csak bele, a kint lévő öt-hatszázezer forint értékű áruért csekély százötvenezer forintot kérünk cserébe. Hát nem megéri!

Mintha csak villám csapott volna le a bemutató helyszínére. A teremben hirtelen csend lett, némi zavar, majd hangos zúgolódás támadt. Lajos hol a feleségére, hol az ajándéknak vélt termékekre vetette tekintetét. Klára asszony, látva élete párja bánatos arcát, tiltakozón nézett férje szemébe.

– Öreg, nincs százötvenezer forintunk. Hiába is meregeted a szemed, erre nincs pénzünk.

Lajos aggódva hallgatta felesége határozottnak tűnő kijelentését. – De… – próbálta könyörgőre fogni a társalgás menetét.

– Semmi de. Nincs pénzünk, nem érted! – vágott a szavába az asszony.

– Mi van akkor, ha azt mondom, ezeket a holmikat egyszer már nekünk ajándékozták, hát nem adom vissza. Különben is ajándékot illetlenség visszakérni – vitatkozott tovább a férj.

A feleség elgondolkodott egy pillanatig.

– Igazad van. Csak hát kétlem, hogy ők is így értelmeznék a dolgokat. Nem hiszem, hogy ezt a gondolatmenetet a Tibor is követni tudja.

Lajos fölpattant ültéből. – Akkor menjünk! – mondta mérgesen-sietősen.

Klára asszony leintette.

– Várj! Az ajándék. Ha már eddig itt ragadtunk, legalább a kétszemélyes sátort vigyük haza.

#