Jelige: konyvtar

Beküldte: admin, 2013-05-30 22:28:03  | Címkék: k, parmenidesz kilatoja

Parmenidész kilátója

-Hány óra van?

Ne haragudj, hogy megzavartalak, de kissé össze vagyok zavarodva. Elveszítettem az időérzékemet tegnap este óta. Tudom, van fontosabb dolgod is  annál, mintsem az én ostoba kérdéseimmel foglalkozz. Majd talán később megérted miért kérdezem, addig is elmondom mi bánt, miért ülök órák óta ezen a hideg kövön, miért nem vagyok képes haza menni. A tegnap sem indult különösebben, mint a többi, már jól megszokott hétköznapom. Mióta visszatértem a falumba, minden nap eltöltök egy kis időt a helyi könyvtárszobában. Régi, ódon épület ez, de annál különösebb. Nyitva tartják éjjel, nappal, nincs kulcsra zárva az ajtaja. Persze először nekem is furcsa volt, joggal gondolhatod most, hogy bizonyára nem a legjobban működő rendszer ez, hiszen azok a dolgok, amelyek nincsenek elzárva, felügyelve, nem sokáig maradnak az eredeti helyükön, legalábbis nem ugyanolyan minőségben. Bizony, kellemesen kellett csalódnom ebben az ötletben, mely a az olvasni vágyó fiatalabb, és idősebb nemzedék titkos búvóhelyévé változtatta a kopott, omladozó vakolatú épületet az évek folyamán. Nekem is, aki gyermekként soha sem szeretett igazán olvasni, otthonommá vált. Titkos olvasóköröket alakítva, írói szövetségeket létrehozva álmodoztunk tizenévesen a jövőről. Néha az újabb izgalmaktól, egy friss illatú kötettől, lázba jöttünk, s akkor igazán hangosak voltunk. Hangosak, mint úgy általában a gyerekek. A felnőttek szigorúsága mégis hatással volt ránk, és könyveinkbe merítkezve újra fontos, és világot váltó terveken kezdtünk gondolkodni. Persze az idő mindent megváltoztatott. Messzire sodort minket az élet egymástól, és a hajdani tagok, ma már jóformán meg sem ismerik egymást. Talán most, hogy már van időm újra gondolkodni, leülni, és elmerülni újra eme csodálatos világban, visszakaphatok egy keveset elveszettnek hitt emlékeimből. Tudod, egészen elbizonytalanított a tegnap esti történés. Arra kérlek, miután meghallgatsz ne nevess ki, mert valóban igaz az, amit elmondok. Nincs okom a hazugságra. Neked mesélem ezt el először, talán mert bízom benned, vagy talán azért, mert nincs más akinek elmondhatnám. Tegnap este egészen későn jutott eszembe, hogy elmenjek és megkeressem azt a régi újságcikket, amiben foglalkoznak a mi kis különös könyvtárunkkal. ”Parmenidész kilátója vált a falu kulturális központjává” – azt hiszem így hangzott az írás címe. Úgy tizenegy óra tájban érkeztem meg. Gyalog lakhelyemtől körülbelül negyven percnyire van, a falvamtól félreeső területen. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy nem leszek egyedül, mert bent világított az egyik olvasólámpa. Amikor beléptem az olvasószobába, megpillantottam egy idegen alakot. Nem lett volna ezzel semmi baj, de a különös viselkedést nem tűrvén megszólítottam.

-Jó estét! Mondja, miért dobálja szanaszét a könyveket?

-Keresek valamit.– hangzott az ideges válasz, miközben újabb könyvek kerültek a földre.

- Így nem lehet viselkedni. Nem tanulta még meg?– pirítottam rá

-Ne zavarjon, nincs nekem erre időm. Ma vagyok itt utóljára. Különben is menjen innen, várok valakit.– mormogta

-Úgy hiszem ezen a helyen az tartózkodik akinek kedve van hozzá, és annak cseppet sincs itt keresnivalója aki csak rongál.– élcelődtem vele

Ebben a másodpercben a kezében lévő vaskos iratgyűjteményt felém akarta dobni, de az utolsó pillanatban az  arcára kiülő döbbenet miatt elállt szándékától.

-Te vagy az?– kérdezte reményteljes hangján

-Hogyan kérem? Talán ismerjük egymást?

-Tudtam, hogy eljössz. Segítened kell.– kérlelt

-Mit keres? Kereshetjük együtt.– válaszoltam

-Te most komolyan azt gondolod, hogy emiatt kérlellek? Ne bosszants, fontosabb dolgokról akarok veled értekezni.– váltott át kissé udvariasabb modorra, miközben tekintetével egyre zavarba ejtőbben pásztázott.

-Rendben van. Amennyiben bemutatkozna, én…– próbáltam megtörni a hirtelen kialakult csöndet

-Tudom ki vagy, már koránt sem az a kis tejfölös szájú, aki beosont éjszaka, hogy visszacsempéssze azt a felnőtteknek szóló könyvet amit egy délután sikeresen elcsent a polcról.– oktatott ki

-De hát honnan, mikor én…

-Itt vagyok már, óh az istenek tudják csak mióta… Láttalak, figyeltelek, ahogyan mindenki mást is, aki olvasásra, avagy írásra adta a fejét ezen a helyen. Itt leltem én is nyugalmamra, elmélkedéseim zavartalan folytathattam, régi téziseimet újraírhattam itt e falak között. Az egész könyvtáréletet végig kísérhettem.– válaszolta, miközben erőteljes kézjátékával is próbált meggyőzni az igazáról.

-Az Isten szerelmére, mondja kérem ki maga? És mi ez a fölöttébb fura öltözék amit visel?– kérdeztem

-Kár volt neked annyit olvasni. Úgy látom még mindig nem látod a valóságot. Elvakítják szemeid a a modernkori hályogok, amik letelepednek a szemüregedbe, és lassan kilopják annak fényét.– mondta gúnyolódva, miközben egyre közelebb jött hozzám

Korára tekintettel lévén, nem akartam megsérteni. Egy ember aki lepedőanyagba öltözik, aki olyan történetet ismer, amit soha senkinek nem mondtam el. (Még most is belepirulok, csak úgy égeti az arcom a ránehezedő szégyen lehelete, ha arra a képeskönyvre gondolok). Akárhogy próbáltam is visszaemlékezni sem az arca, sem a hangja nem volt ismerős. Ha igazán őszinte akarok lenni akkor bevallom, hogy nem is igazán  érdekelt az, amit akart, mert eléggé elálmosodtam, és már jobb szerettem volna haza menni.Ekkor elindultam az ajtó irányába. Ahogy észrevette, hogy távozni készülök, könnyű de határozott lépteivel utolért, megragadta a bal karom, és csak annyit mondott:

– Segíts nekem! Írd meg a történetem, írd meg, hogy én Parmenidész, a valaha volt legnagyobb görög filozófus, még mindig jelen vagyok. Te láttál engem. Írj újra az eszméimről, mert félek, hogy elfelejtenek.– mondta ezt könnyes szemekkel, és remegő kezében, mintha kincset szorongatna, úgy fogta azt a régi könyvet, amiben az ókori filozófusokról értekeznek. Lassan, mintha minden bizodalma bennem volna felém nyújtotta, és csak ennyit mondott:

-Írd meg jó. Ígérd meg, hogy megírod!

-Szegény bolond vénember. Addig olvasott nagy magányában, amíg elhitte, hogy ő maga Parmenidész. – gondoltam, de mivel már nem volt sem lelki erőm, sem kedvem vele vitába bonyolódni, egy hangos sóhaj után, azt mondtam amit hallani akart:

-Megígérem, hát persze, hogy megírom a könyvet.

Ebben a pillanatban, mintha leomlottak volna a könyvtár falai, minden olyan elképzelhetetlenül összekuszálódott. Kint találtam magunkat a mezőn. A nap első sugarai, mintha írányították volna odafentről az istenek, az öregre vetültek, és akkor ő egyre inkább áttetszőnek hatott. Utolsó mondatai így hangzottak:

-Ne feledd soha, még nincs elveszve a Gondolokodó. Minden tudás ősi atyja ő. Lásd meg a jót és a szépet, amely körülvesz mindennapjaidban, de légy résen a kevésbé jóval szemben is. Tudom, hogy a te világod cseppett sem egyszerű. Adj időt magadnak a felismerésre, és a legfontosabb, hogy higgy abban amit kigondolsz, véghez is viszed ha elég kitartó vagy. Ne tagadd meg a könyvek erejét soha, mert az író képes akár egy egész nemzetet irányítani. Tudásodat a jóra használd, és soha ne elégedj meg azzal, amit már magadénak hiszel, vágyj az újra, amíg csak élsz…

Az utolsó szavakat már elmosta a szédülés, amit hallgatása közben kezdtem érezni. Mint a könnyű levél, melyet a szél elválaszt az ágtól, úgy hullott testem a földre, még az utolsó pillanatban sikerült kitámasztanom a kezem, és eltámolyogni eddig a kőig. Itt ültem néhány órát, vagy talán csak perceket nem tudom, mikor megláttam egy talicskát toló kisfiút felém közeledni.

- Mit tetszik itt ülni? Tessék sietni ma kezdik szétosztani a könyveket. Talicskával kellett jönnöm, mert az anyu azt mondta, sokat hozzak, mert azok a régi vackok jók lesznek télen gyújtósnak. Tessék sietni, mert délután megkezdik a bontást.Végre ide is építenek egy olyan nagy boltot, tetszik tudni, ahol mindent meg lehet venni.– ezzel rohant is tovább, a rozsdás kerék nyikorgása, még mindig a fülembe cseng.

Most itt ülök, még mindig ezen a hideg kövön, és már nem tudok neked mit mondani. Kezemben tartom az öregember reménységét, talán az utolsó még gyermekkoromból megmaradt könyvet. Hány óra van? Elharangozták már a delet? Ne is válaszolj, arra kérlek, hogy inkább fordítsd el a fejed, mert nem szeretem ha látják a gyengeségemet. Ha valakinek mégis elmesélnéd ezt a történetet, ám legyen, de arra kérlek, kétszer is gondold majd át amit mondasz, és tartsd majd szemed előtt az elhangzottakban rejlő igazságot!