Jelige: Villámfény

Beküldte: admin, 2012-01-03 22:17:27  | Címkék: v

Családi fényképek

„Hová lettek a családi ereklyék”[1], az apám fényképe a kisszoba faláról, első elemisként az iskolapadban, bizakodó, okos tekintete, mely az enyémnél sokkal de sokkal fiatalabb, előre révedt akkor, de persze nem tudhatta, hogy most nyolcvan évesen, hogy fog visszatekinteni az életére. Egy kis parasztfiú volt akkor, középső gyermek, a bátyja és a húga között, hozzá volt szokva a munkához, szerette a növényeket és az állatokat, értett a gondozásukhoz.

A beüvegezett ajtajú sötétbarna könyvszekrény alsó fiókjában lapult a többi fénykép, fekete-fehéren őrizték apám élete állomásainak egy-egy pillanatát. Tüzérként a katonatársaival az ágyú körül, Istenem, milyen fiatal volt.

Az esküvői kép, egy letűnt kor divatja szerint, vajon meg van-e még a menyasszonyi ruha a folyosó másik nagy barna szekrényében?  

Az enyém már elsárgult, elkallódott.

Ismerem-e én a szüleimet, ha nekem kell majd róluk mesélnem az unokáimnak, mint ahogy apám a nagy családi ebédeken gyakran anekdotázott az édesapja kalandjairól, a teás üstben lapuló békacsontvázról, ha nekem kell majd mesélnem, mit fogok mondani.

Nem vagyok a szavak embere, ha arra biztatnak, hogy no akkor te is mesélj valamit, mi újság veletek, sohasem jut eszembe semmi, hiszen az egyik nap olyan, mint a másik, nem történik semmi érdekes.

Néha telefonálok a szüleimnek, tudom, hogy apám ebéd után sétálni szokott; ha eljönnek hozzánk, elhozzák a héten kiolvasott újságokat, így azt is tudom, hogy milyen híreik vannak a nagyvilágról. Régen eljárt apám a könyvtárba is, és ott is olvasgatott egy keveset, de ma már kisebb portyákra indul.

Ha a gyerekkoromra gondolok, a trabantos, sátoros nyaralások juthatnak eszembe. A Bakony elvarázsolt erdejében tett séta, a Zirci Arborétum, apám szerette megosztani a tudását a növényekről és az állatokról, hiszen tanár volt. A növények latin nevét én sohasem tudtam megjegyezni, de ő minden séta alkalmakor letépett egy-egy zöldet az út széléről, érdeklődve, hogy erre emlékszem-e.

Az elmúlt években elvégzett egy gombaszedő tanfolyamot, és gombászni járt. A talált tinóorrút, őzlábat, pöffeteget vagy galambgombát akkurátusan, szakszerűen vágta fel otthon a bicskájával, és kitette az erkélyre száradni, milyen pompás gombapaprikás lett abból…

Hol lehet vajon a régi, fából faragott sakk-készlet? Szertartás volt a bábukat feltenni a táblára. Apám a kezébe rejtett egy fehér és egy fekete gyalogot, a háta mögé tette a kezét, és úgy kellett választani, hogy jobb vagy bal, így dőlt el, hogy ki kezdheti a játszmát. Hányszor ült az unokákkal a szoba közepén, a kisszéken, a dohányzó asztal fölé görnyedve egy-egy végtelen hosszú partinál. Az unokák aztán egyre ügyesebbek lettek, és sorra aratták győzelmeiket nagyapjuk büszke mosolyának kíséretében.

Mennyi fényképet készíthettünk volna az ilyen apró, boldog pillanatokról, amelyek a legfontosabbak egy család életében; „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán

[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán