Jelige: Vasutas

Beküldte: admin, 2012-01-08 13:41:11  | Címkék: v

Amikor a Bádogcsizmás ember…

 „Hová lettek a családi ereklyék”[1] – a lélek emléktárgyai?
a.
A vércsepp a hó tetején belekuporodott a semmibe, mint apró tanya a térképen, a  kusza vonalak közé.
b.
A medve rozsdás  láncra fogva topogott, táncolt, szája szélén fehér hab, az idomár a hó nyomokban ingázva szedte a pénzt és mosolygott.
Ivánhoz, ott a sárban szólt Iréne: - Van egy szobám, hideg van benne, keretéről lóg az egyik ablak, de gyere, szeretkezz velem.
Iván már szédült a szája szélére telepedett csendtől.
Szalmiákszesz szaga volt.
Fázott.
Nézte az agyonűzött medvét.
Önmagán kereste a láncokat.
- Hallod? Gyere...
Hallotta.
Persze, de csak a csörgés kolompolt fülében.
Bőre alatt a monoton lüktetés.
A lánc sehol,  nem tudott elrugaszkodni.
Lebegni.
A hívó szó ott függeszkedett felette.

c.

Ott telepedett meg a meg nem válaszolt szótag a hópelyhekben.
És nem is válaszolt és el se indult bele a szeretkezésbe.
A feledkezésbe.
           Pedig akarta, halkuljon benne a csörgés.
Állt.
Meztelenül érezte magát és fázott s a meleg ágyra gondolt, ahol majd Iréne azt mondja: - Tegyél, kérlek takarót a tört ablak helyére...
Hátán végig folyik a víz, a forró víz a nagy barna, kopott fazékból.
Mert koszosnak érezte magát.
A hó tiszta volt s fehér, mint a habkönnyű paplan, amiről egyszer
a vonaton álmodott.
Hideg volt.
A barna fazék alatt nem volt igaz a kályha és már a víz sem...
Az ablak sem...
A fazék sem.
Csak Iréne állt ott.
Hideg volt a keze.
          Bal vállára csak Iván képzelte a tetovált lepkét: - ott ült a vállán, repülni se akart, de lehet, csak Iván látta így és jó volt, hogy látta egybefőzött szárnyait és a télben, lába alatt friss zöld volt a fű.

d.

Iréne teste párolgott.
Iván anyja halálára gondolt.
Az álmokban mindig  retusált képre.

e.

És  szorították, csak szorították a medve láncai.
Iréne várt, fázott, nézte Ivánt, már nem szólt.

f.

A nagy tér mellett a Bádogcsizmás ember táncolt.
Piros,  vékony kendővel kötötte el haját és csak halkan magában dummogta és dummogta és dummogta azt a különös ritmust, ami idegen volt Iván számára, idegen, mint az a gyermekkori, mély, föld alatti zubogás...
És csak hallotta, hogy dumm, dumm, és megint csak, hogy dumm-dumm.

g.

           Ott kívül, milyen idő van? - kérdezte anyja. 
           Már nem tudott járni.
           Bele csomózta betegsége a gyűrt lepedőbe...
Akkor tavasz volt, azt mondta: ősz...

h.

Iréne újra mondta: - Gyere!
Eltűnt a házak között, megkerülve a Bádogcsizmás embert.

i.

A medve elindult a rácsos kocsi felé, éhes volt és szomjas.
Az idomár rongyosszélü kendőjében csörgött a pénz.
A Bádogcsizmás ember a soha nem működő szökőkút törött kávájára ült.
Valahol idegen rimusban zene szólt, rekedt hangon énekelt a félrészeg nő a kidőlt fáról, ami régen ott állt a kertje szélén, a zöld henger alakú doboz  mellett, ott, ahol mindig várta a postást.

j.

Aztán a csend.
A torokszorító.
A felhőket földbetaposó.
Csak egy apró vércsepp, semmi más.
Nő vére.
 Lelke volt.
Ott lapult meg a havon.

k.

Mint a dörrenés.
  A ködben.
          Amit, igaz nehezen hihetően, de elmondása szerint tényleg már akkor dörrenésnek gondolt a szakmáját mindig büszke kivagyisággal emlegető  hajnali Kifliszállító.
Nyitva volt az ajtó, csak aprót nyikorgott a zár.
A Bádogcsizmás ember belépett.
Szólt volna éppen, de nem kellett.
Már.

l.

Iréne eltáncolt mellette, egészen a küszöbig.
 Odakuporodott.
          Mezítelen lábának ujjaival a jeges - lucskos - kopott fán  maréknyi havat gyúrt össze.
           Fáztak ujjai, térde fölött testéig szökött a szél.
Előre hajolt.
     A hó gyurmát eldobta a szélbe.
Puffant valahol.
          Ott a bokrokon túl, de nem látta s nem hallotta a Bádogcsizmás ember se, hogy merre repült.

m.

- Engedd, hogy veled lehessek.
Ezt Iván mondta.
És akkor nem volt ott.
          És nem is hallotta senki.
          De ezt is csak szóbeszédnek mondta évekkel később a kocsmáros kövér, szőrös és mindig büdös fia a kocsma hátsó kertjében.
A kuglipályánál.

n.

A Bádogcsizmás ember egyedül.
          Csendben ült az ablak alatti padon, ott, ahová a kannát és a bögrét tette ki mindig a boltos, jár arra
talán valaki és megszomjazik... 
  Nem szólt, nem mondott senkinek semmit, hozzá is szoktak.
  Reggel a Postás Mari, akinek két zabigyereke volt
  A vasutastól és a Kocsmai Takarítótól.
  Odanézett a padra biccenteni  egyet.
  Már nem volt ott..

o.

A Bádogcsizmás ember elment.
És lehet, Iván se volt igaz.
Csak Iréne és az apró csepp, a vérből.

p.

„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán