Jelige: Vakvaganyok

Beküldte: admin, 2012-01-05 21:38:05  | Címkék: v

Emlékek tánca

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?, tettem fel magamnak a kérdést. Hümmögve rágni kezdtem a szemüvegem szárát és megpróbáltam megfogalmazni, hogy miért is jutott eszembe az a kis fadoboz, amit külön erre a célra készítettem egy asztalossal valamikor évekkel ezelőtt.

Hátradőltem a székemen, és végigpillantottam a hatalmas íróasztalomat elfoglaló papírhalmazokon, mintha azok meg tudnák mondani nekem, hogy mitől is lépett rá elmém arra az ösvényre, ami a fadobozhoz vezet.

Dolgoztam, az biztos. Fölé hajoltam a papírnak, jegyzeteltem, margóztam, nem is akadtam meg már napok óta, jól haladtam, aztán jött a három egymás utáni pont… na és ott… igen, pontosan így volt. Ott emeltem fel a tollat a papírról, mert eszembe jutott az a dobozka és eszembe jutott a tartalma is.

Szinte nem is kellett kinyitnom, hogy tudjam, mi van benne. Nem ott felejtett emlékek, nem porosodó, árván kiáltozó fájdalmak, hanem szinte még izzón égető, időtlen jelképek egy galériából. Életünk egy-egy kis lélekdarabjának viaszárnyai. Mind ott lapulnak a dobozban, és folyton várnak rá, hogy ismét tündököljenek néhány opálos percig a mában. Szemünk révületpókhálójának tükrében. Nézni tudjuk őket, megfogni már alig, mert égetnek, és mert akkor beleégnek a tenyerünkbe.

Megrebegtettem a szempilláimat.

Gondolatban egy röpke leltárt készítettem a dobozban éberálmukat alvó holmikról. Volt benne olyan, ami nyugtalanul szuszogott, volt olyan, amelyik nevetgélt, volt, amelyik politizált, mint a nagyapám pipája és olyan is volt, amelyik romantikázott. Csoda, hogy megfértek egy dobozban ennyien, ennyiféle nyűggel-bajjal. Hiába vannak elzárva, és hiába frissek, mégis idővel valami nyafogós takarót kaptak magukra, és most ott lapulnak alatta, várva, hogy kinyíljon a láda fedele, de ha meg kinyílik, akkor elhúzzák a szájukat és még olyan nagyon az sem tetszik nekik, hogy kimásszanak egyáltalán a takaró alól, nemhogy a dobozból. De ha kiveszem őket, kirángatom a foltozott takaró alól őket, akkor sziszegve és mérgesen kezdenek el rám fújni. Na és akkor égetnek. Megmutatják, hogy frissek is tudnak lenni, és akár még sebeket is tudnak ejteni rajtam.

Ott van a dobozban apám sapkájából egy megmaradt kis rongydarabka. Talán még érzem is rajta apám szagát, ha nagyon odadugom az orrom a közelébe. Ez a legbecsesebb mind közül, a többi szinte felsorolásszerű, de akkor meg miért tartogatom még mindig…. Mindegyik valami érzéstömb, amit megpróbál magához láncolni az ember évekig, aztán ha itt hagyja maga után, a gyerekei, ha nem is, de az unokái már száz, hogy a tűzbe vetik. Vagy a szeméttelepre kerül, ahol még évekig elagonizálnak a benne lévő emlékfoszlányok, végül mindből csak egy maréknyi száraz falevél marad, amit elfúj a szél. Pont úgy, ahogy majd bennünket az emlékeinkkel együtt, és belőlünk is egy elszáradt falevélemlék marad, egy sárgásbarna megfakult rongyszín, ami tompa sajgással feljajdulva múlik el.

És mi marad majd utánunk? Egy megrágott szemüvegszár, egy levélnehezék, egy gyűrött-kopott noteszlap, amire egy telefonszámot körmöltem siettemben, és hasonló filléres töredékszilánkok egy álomból. Álombéli álomból származó ezüstfonál, amit a hold simít éjjelente elménk tó tükrére, és ezt tekerjük időnként emlék-gombolyaggá, végül mire feltekerjük rájövünk, hogy súlytalan és megfoghatatlan. Mégis meg akarjuk tartani. Birtokolni akarjuk. Mindent birtokolni akarunk és soha el nem engedni. Nem akarjuk elengedni a tavalyi gyertya lángját, a fára rászáradt gyümölcsöt, amit nem szedtünk le, annak a könyvnek a szellemét, amit a nemrég olvastunk el és a kis fadobozt is telis tele emlékekkel. Igazságtalan raktáros a múlt. Nem mérlegel, hanem mindent szépen sorra vesz, ami következik és nincs olyan emlék, amelyik kibújhatna a bélyegzése alól. Idővel a múlt minden emlékből fájó emléket formál. Nincs menekülés és nincs más út. Ha elért az emlék egy bizonyos kort, akkor a múlt fogja a fájdalombélyegzőjét és egyszerűen rácsapja a Szigorúan fájdalmas feliratot. Hatalmasat döng a lelkünkben a bélyegző visszhangja és innentől ennyi. Élesen nyilalló fájdalom lesz az emlékből, és akkor majd elzárjuk egy fadobozba. És nem vesszük elő csak ritkán, aztán még annál is kevesebbet, aztán meg már… , sóhajtottam fel, aztán meg már azt is elfelejtjük, hogy maga a doboz hol van eltemetve. És már elő sem kell vennünk.

 Ide van beépítve, rávarrva, belebillogozva a szívünkbe mindegyik darabja a múltnak, amit cipelünk magunkkal, nem dobozba zárva, hanem a lelkünkben. És nem múlnak el soha, akkor sem, ha nincs elővéve, mert „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán