Jelige: Teglagyari Megallo

Beküldte: admin, 2012-01-13 22:08:18  | Címkék: t

Jelmezes próba

- „Hová lettek a családi ereklyék”[1]?- sóhajtott fel Geoffrey Brixton.
- Miről beszélsz?- mordult rá a bátyjára James- Mit nevezel te családi ereklyének?
- Bizonyára a szüleinket, akik egymással kiabálnak a szalonban, mert apa eladta anya kedvenc fülbevalóját…- szólt közbe Emily Brixton és jelentőségteljesen bátyjaira nézett.
- Miért adta el?- kérdezte Oliver, a legkisebb Brixton aki 15 éves volt- Inni akart?
Válasz nem érkezett, hiszen mindenki tudta rá a választ. Arra gondoltak, hogy milyen jó volt akkor, amikor ezek a dolgok még nem tűntek fel nekik és nyugodtan játszhattak a gyönyörű kastélyban.
- De hát holnaptól minden más lesz!- nevetett fel örömtelenül Emily- Én férjhez megyek, Geoffrey megy az egyetemre, James a haditengerészetre és te Oliver meg itt maradsz még egy-két évig. És mi az örökké engedelmes angol úri gyerekek szüleink akarata szerint cselekszünk, most és mindaddig, míg csak élünk!
- Vagy míg élnek ők!- mosolyodott el James.
- Mikor lettél ilyen kegyetlen? Régen egy hangyát sem nyomtál össze most meg egyenesen a szüleink halálát kívánod…
- A katonáknak kegyetlennek kell lenniük! ÉS honnan tudhatnánk, hogy milyen lett a másik? Hiszen alig beszélünk egymással! - csattant James, majd felpattant és elrohant.

Leszállt az éj de Geoffrey Brixton sehogy sem tudott elaludni pedig mindig is igen jó alvó volt. Felkelt és támadt egy ötlete. Útra kelt a hűvös folyosón, s nemsokára csatlakozott hozzá két öccse és húga. A padlás felé tartottak. Felmásztak a rozoga létrán és megálltak egymás mellett. Ugyanolyan volt minden, mint 2 évvel ezelőtt amikor utoljára itt jártak. Mindössze a világosság volt szokatlan. A fali tartókban égtek a fáklyák. James botladozva a sok limlom közt kinyitott egy nagy, törött szekrényt. A fejére egy hatalmas csomag hullott. Nem törődve a fájdalommal kibontotta és előhúzott belőle egy csillogó gladiátorruhát. Felöltötte a mellvértet, a sisakot és felvette a földről a kardot meg a pajzsot. Geoffrey eközben kihúzott egy fiókot, magára kanyarintotta a benne lévő palástot, a fejére helyezte a koronát és néhány perc kotorászás után talált egy kardot is. Visszafordult és látta, hogy Emily a régi királylány ruhájában állt, Oliver pedig a falovát rángatja elő az egyik sarokból, immár lovagnak öltözve.
- Ha gladiátor lehetnék (akkor bármilyen furcsa) nem lennék agresszív!- ült le a földre James.
- Ha királylány lehetnék, nem lennék számító és érdektelen, mint Emily Brixton!- szólt a „királylány” és helyet foglalt James mellett.
- Én pedig akkor királyfi lennék, elvennélek feleségül és nem kellene azzal a vénemberrel élned holnaptól!
- Oliver vagyok a lovag, és nem hagyom, hogy elrabolják tőlem a testvéreimet!
- Igaz ember vagy Oliver! Csak ne legyek soha olyan, mint Norman Brixton az apám! Pedig 2 éve mennyire szerettem volna rá hasonlítani… de mondd Oliver… mit tennél akkor, ha megtudnád elrablóink egyben a saját szüleid/ink?
Csend lett. Majd játszani kezdetek. Úgy, mint régen. Hogy ki tette az első invitáló mozdulatot? Ki tudja… James fejéből szivárgott a vér az ütés helyén, de még csak észre sem vette, boldog volt mert végre nem lebegett a szeme előtt a kép, amiben ő, a hősi, 17 éves James Brixton elesik a csatában. Geoffreyt elragadta a játék és elfelejtette azt a lázálmát, hogy a kezében tartja a halotti jelentést, amit Jamesről állítottak ki, de mégis szinte örül neki, mert a temetésen végre találkozhat Emilyvel. Emily Brixtonnak nem szorult össze a gyomra miközben a régi babáját ringatta, mint királylány, nem jutott eszébe a délután esedékes házassága. Oliver pedig szorongatta a lovát és abba a hitbe ringatta magát, hogy másnap nem fogják elválasztani testvéreitől.
Az idő azonban kíméletlenül telt, a négy testvér pedig egymás vállára hajtva a fejüket elaludtak. Reggel az édesanyjuk, Edna talált rájuk. A négy Brixton hangtalanul öltözködött. Geoffrey Brixton csendben üldögélt az esküvőn és a szüleit figyelte, meg azt, hogy mennyire kezd hasonlítani rájuk:
- A család ereklyéi ők- gondolta- és… „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán