Jelige: Ribizli

Beküldte: admin, 2012-01-10 17:17:24  | Címkék: r

A tó

„Hová lettek a családi ereklyék”[1], honnan jövünk, kik vagyunk?
A tó mindig is létezett.
Alapjában gyönyörű smaragd színben pompázott, néha azúr kék szikrákat bocsájtott ki, néha piszkos szürke hullámokat vert, néha dermedt jeges csillagokat tükrözött....Volt.
Csak ilyen egyszerűen: létezett.
A tóban rend volt: minden lénye tudta, hogy tőle függ az élete, és betartotta a szabályokat. A tó lágy biztonsággal fogta körül őket, mindent biztosított nekik, nem kellett semmiért sem megküzdeniük; részei voltak a tónak, szétválaszthatatlan szimbiózisban éltek vele, s a tó önmaga is így létezett, gyermekeivel.

A gyermekek a létezés örök körforgásában sodródtak; haladtak egy úton, és a tó is változott, velük együtt. Alakja formálódott: szélei hol növekedtek, hol összébb húzódtak, és az idők folyamán kis szigetek keletkeztek benne. Ezek a szigetek is a tó részei voltak, hiszen önnön magából építette őket.
A szigetekkel célja volt: elhatározta, tanítani fogja gyermekeit, hogy megtapasztalják, kik is ők valójában.

A tóban élők először rémülten szemlélték a szigeteket: Mik ezek? Miből vannak? Mennyire fenyegetőek! A megszokott mindenkoritól elüt az anyaguk! Furcsa dolgok nőnek rajtuk … egyáltalán, iszonyatosan ismeretlenek! És mint minden ismeretlentől, a tó lakói kezdetben rettegtek a szigetektől. De ez a rettegés sem tudta elhalványítani kíváncsiságukat.  Ahogy idővel egyre inkább hozzászoktak a szigetek jelenlétéhez, óvatosan, elhagyva az ősi lakhelyet, szép lassan kimásztak a szárazföldre.
Itt aztán megismerkedtek a fent- és lenttel, a kint- és benttel, a hideg – és meleggel, a lágy- és keménnyel…és még rengeteg mással.

A tó örült, mikor látta, hogy gyermekei mennyit tanulnak: jó ötlet volt ez a sziget-dolog!

Az immár sziget-lakók apránként elkezdtek változni, és a szigeteken más szabályok keletkeztek: ezeket már a lakók hozták, maguknak, kirekesztve belőlük a tó alapszabályait.
A tó elnézően szemlélte gyermekeit, hiszen ő tudta, hogy a sziget is csak Ő maga, és saját szabályait nem lehet felülírni, mivel azok hiánya eltörölné az Egész létezését. De kedvesen hagyta, hadd szórakozzanak gyermekei. A cél a tanulás volt, és a szigetek kitűnő teret biztosítottak ennek a folyamatnak.

A szigetlakók lassan-lassan teljesen elveszítették ősi közegükkel a kapcsolatot. Néha belemerítkeztek a tóba, de – dacára a végtelen kellemes érzésnek, amit eredeti lakhelyük nyújtott - gyorsan visszamásztak a számukra immár biztonságosabbnak vélt talajra. Kipróbálták magukat: kisebb-nagyobb rendszereket, szervezeteket, téziseket és frázisokat, talmi értékeket, új szabályokat és parancsolatokat teremtettek maguknak, és néhányan még azt is képzelték - szegénykék! - hogy ők irányítják világukat.

A tó szívéhez minden információ eljutott, hiszen – ahogy nem győzöm ismételni- gyermekei és a szigetek, és minden, ami létezett, „Egy” volt. Egymás nélkül megszűntek volna, a tó és lakói.

A szigeteken tehát folyt tovább az élet, örökös körforgásában, azzal a különbséggel, hogy a szigetlakóknak visszafejlődött érző szemük világa, s már nem látták, nem láthatták eredetüket.

A sok ismeretlen megtanulásával a lakók szívébe férkőzött a fájdalom és a félelem is, új teremtményei új világuknak.
Ezek ketten bizony nagy urak lettek: alapjában ők irányították már a szigeteken az életet. Minden módszerrel igyekeztek titkolni a tényt, hogy anyjuk, a tó, egy mérges suhintásával eltörölheti őket a létezés palettájáról.

De anyjuk nem tette.

Sokáig nem.

Azt gondolta, ez a tapasztalás is kell gyermekeinek, mert megerősödnek tőle. Hagyta szépen, uralkodjon csak a két kis ripacs!
Aztán egyszer csak, mikor úgy ítélte, ideje ráncba szedni csemetéit, szép lassan, igen-igen óvatosan, elkezdett segíteni:
Még jobban kezdte ontani smaragd színét, azúr szikráit, szürke hullámait, kristály csillagait,és most a gyermekek megpillantották ezeket. Természetesen csak a látványra figyelhettek, hiszen zárt harmadik szemük nem közvetíthette a megfogalmazhatatlan, mély szeretetet, ami a fényekben őket ostromolta. Amíg még a tóban voltak, nem láthatták a csodát, mivel maguk is részei voltak, ennek is. Mikor kimásztak a szigetekre, a feltérképezés, az új szabályok, aztán később a két uralkodó mesterkedése miatt nem figyelték-figyelhették a pompázatot. De most! A gyönyörű látvány végre eléjük tárult.

És a tó csak ontotta, ontotta színeit, belecsempészve mérhetetlen anyai szeretetét.

Egyre több szigetlakó ült le a partra nézni a fényeket, és a tükröződés teret kapott valahol mélyen, a bensőjükben. Egyeseket már az is megnyugtatott, ha, távol lévén a víztől, becsukta szemét, s a tó csillogását kivetítette belső tükrének felületére.

A két szigeti nagyúr kezdte vesztét érezni: egyre durvább dolgokat követeltek, egyre ocsmányabb parancsokat adtak, egyre több kegyetlenséget követtek el; azt hitték, így talán megtarthatják hatalmukat.
A tó csak mosolygott. Látta önnön sötét árnyékait, akiket szintén ő teremtett. Szembenézett velük, és lágyan azt susogta nekik: ti is Én vagytok.
Volt olyan szigetlakó, aki meghallotta a fuvallatnak tűnő szavakat, és elmosolyodott. Volt olyan szigetlakó, aki vastag, füles sapkát és páncélinget viselt: a suttogás nem jutott el hozzá, de ha körülnézett, mosolygó arcokat pillantott meg, és ez önkéntelenül is rést ütött páncélzatán.
A két nagyúr irtózatos robajként élte meg a suttogó hangokat. Beleremegtek, és újult erővel elhatározták, még jobban összefognak. Az elviselhetőség határait súroló megpróbáltatások elé vetették a lakókat, akik közül sokan nem is bírták, és létezésük folyamatos körforgásában már sokadik körüket futották az urak elleni harcban.
A két király azonban lelkében már tudta, lassan vissza kell térniük alap létezésük ölére, a tóba.

Az élet a szigeteken csak folyt, folyt tovább.

De a változás elindult.
Egyre többen fordultak a víz felé. Életük már úgy alakult, hogy nem voltak többé képesek visszatérni belé; nem tudtak már lélegezni benne: a szigetek foglyai lettek.
Egyre többen ismerték fel fogoly mivoltukat.

A változás, ahogy mondom, elindult, iszonyú szenvedések árán.

A tó megsajnálta gyermekeit, és megint segített: csillámló gyöngy kacajjal bugyborékolta: „Én mindig itt vagyok, nem kell sietned, várlak, benned vagyok és te bennem! Növeszd vissza elkorcsosult szerveid, permetemmel enyhítem forró lázad, örök szeretetemmel csillapítom bánatod. Én, a mindenség, körülölellek és megvédelek magadtól.”

A szigetlakók kezdtek felemelt fejjel járni, a rég elfeledett tudás kezdett előbújni, néhányan pedig, akik már megtalálták kapcsolódási pontjukat anyjukkal, felvállalták, hogy segítenek másoknak abban, hogy ők is meghallják a tó suttogását. Az egyre erősebb, egyre hallhatóbb suttogást és fényeket melyek soha el nem vesztek, hisz „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán