Jelige: puree

Beküldte: admin, 2012-01-21 16:06:07  | Címkék: p, lájkverseny

A gyűrű

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?  - Már a harmadik boltból jön kifelé, a munkahelyéről is el kellett kéredzkednie, a kislány nem hagyja békén már hetek óta, a lábát lejárja azokért a fránya gyertyatartókért.  Pedig nekik is volt, emlékszik rá, megvolt régen, a nagyanyjától örökölt holmik között, abban a fonott kosárban, amiben a régi dolgokat mindig költöztette, egyik lakásból a másikba, ott volt a két, magas szárú asztali gyertyatartó is, jól becsomagolva egy kendőben, de az utolsó költözésnél valahogy eltűnt a kosár, és benne az a néhány apróság. Akkor nem is tulajdonított nagy fontosságot neki, hiszen csak pár darab kütyü volt benne, egy-két régi újság, meg a nagypapa faliórája, amit úgysem raktak fel a falra, egyik lakásban sem, több is veszett mohácsnál, gondolta. De mostanában a kislány elkezdte kérdezni, keresni ezeket a régi dolgokat. Nem is érti. Hiszen nem gyújtottak otthon gyertyát soha. Mióta ebbe a házba beköltöztek, valahogy olyan más lett a kisgyerek! Vagy csak az iskola teszi, ahová beíratta? Ott van gyertyagyújtás, minden pénteken délután, lehet, hogy az elevenítette fel benne a vágyakat, hiszen emlékei nem is lehetnek. Azt is furcsállja, hogy Sári egyáltalán emlékszik arra a két vasdarabra. Ő ugyan sose mondta neki, hogy azok mire valók! Egy szó, mint száz a kislány a hétvégén addig nyúzta, míg meg nem ígérte neki, hogy péntekre vesz gyertyatartókat otthonra is.

Kedden délután már azt hitte lerendezte a kérdést, talált az egyik virágüzletben két magasított mécsestartót, igazán nagyon szépek voltak, tökéletesen egyformák, festett kerámia mindkettő, rajtuk szőlőindák, illett a nappali stílusához, a színvilághoz, boldogan vitte haza. De Sári elkeskenyedett szájjal csak toporogva álldogált a konyhában, amikor letette őket elé az asztalra. – Ez nem jó Mami, ez nem olyan. Ebbe nem fér bele a két hosszú fehér gyertya. Bután nézne ki. – mondta pityeregve, és hozzábújt, mintha bocsánatot kérne, amiért nem tetszik neki.

Most a használtcikkesnél próbálkozik, bolyong az antik festmények, terítők és nippek között, de itt sincs. Az üzletvezető azt tanácsolja neki, talán próbálja meg az Ecserin, vagy hétvégén valamelyik bolhapiacon. Hétvégén már késő lesz, motyogja, és gyorsan kifordul az üzletből, úgysem értik, biztos azt gondolják róla, amit ő is gondolna, hogy csak valami hülye turista, vagy unatkozó gazdag háziasszony, akinek nincs jobb dolga, mint péntek délután vásárolgatni. Szottyadt hangulatban ballag a buszmegálló felé a körúton, amikor az egyik vitrinben meglátja az ezüstszínű talpas gyertyatartókat. Nem is nézi a cégért, csak visszalép a kapualj alá. A boltocska a bérház belső udvarában van, át kell vágnia az árkádok alatt, borostyán fut fel az oszlopokra, a körfolyosó korlátjáról kecskerágó hajlik lefelé, tiszta mediterrán a hangulat, csak a narancsfák és leanderek hiányoznak, egy pillanatra még a fáradtságát is elfelejti. A bejáratnál kis csengettyű koccan az ajtó belső felének, a pult mögött kendőben egy idősebb asszony álldogál. Kérésére három különböző magasságú gyertyatartót vesz elő a fiókból, ő a középsőt választja, a nénike mosolyogva csomagolja selyempapírba, és sok örömet kíván hozzá.

Sári az iskola aulájában várja, ölében könyv, a napközinek vége, már csak az ügyeletes pedagógus van bent és vigyáz arra a néhány gyerekre, aki ott maradt. Hazasétálnak. Kopog a kis fehér lakkcipő mellette a járdán, az orrán a tüllmasni billeg a szökdécselésre. Útközben nem árulja el neki, csak otthon, kézmosás után. Kirakja az asztalra, egy tálcát tesz alá, alufóliával, ahogy nagymamától látta, és beleteszi a két hosszú fehér gyertyát. – Na, jó lesz így? – kérdezi. Sári elfogódott arccal álldogál mellette. - Besötétedett már. Akarod meggyújtani? – A kislány bólint, térdelve felkucorodik az asztal melletti padra, sarkára ülve meggyújtja a gyufát, és csendben a kanócokhoz tartja. Azután elfújja a fapálcikát, becsukja a szemét és két kis nyitott tenyerével az arcát takarva elmondja az imát.

Bal keze középső ujján kék köves rézgyűrű, nyár végén találták a kertben a bejárat mellett, a fenyőfa alatt, miközben az ágyást készítették a tavaszi virágoknak. Isten tudja kié volt, és mióta hevert ott, besüppedve mélyen a földbe? Az ékszerésznek értéktelen kék kövecskében most visszatükröződik a gyertyaláng. Anima rerum, gondolja és elmosolyodik. Megsimogatja a szőke copfokat, nagyanyjára, anyjára gondol és a gyűrű ismeretlen tulajdonosára. Ha nincsenek is itt, mégis velük maradnak. „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán