Jelige: Piaf

Beküldte: admin, 2012-01-23 21:42:58  | Címkék: p

Pedig szerettelek… 

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] – kérdezte Sylvia, amint belépett a gyönyörű, ám de annál ridegebb házba. Semmi sem emlékeztette már a meleg otthonra, amit jó néhány évvel azelőtt elhagyott.

-Mikor megvettük az épületet, teljesen üres volt – válaszolt Peter, aki mindeközben képtelen volt levenni a szemét a nőről, aki inkább tűnt egy égi tüneménynek, semmint egy valós embernek. Szőke haja kissé össze volt gabalyodva, öltözéke pedig egy esküvői ruhára emlékeztetett. A nő csak úgy átsuhant a hatalmas nappalin, és mint aki pontosan tudja hova tart, felszaladt a hatalmas lépcsősoron. Peter ekkor eszmélt rá, hogy nem elég, hogy valakit, aki a kertjében kószált éjnek évadján, azt beengedte a házába, most még azt is szó nélkül tűri, hogy a hálószobájuk felé vegye az irányt. Mire utána sietett, a nő eltűnt. Egyszer csak szipogást hallott a háló melletti szobából. Óvatosan benyitott, és azt látta, hogy az előbbi tünemény a földön ül, arcát könny áztatja, és egy kis könyvet szorongat. Nem kérdezett semmit, ám Sylvia beszélni kezdett:

-A szüleim háza volt, úgy 30 éve… ebben a szobában vártam a vőlegényemet. A kert ünnepi díszben pompázott, a vendégsereg arra várt, hogy az álompár végre összeházasodjon. Ám egy barátnőm néhány perccel az oltár elé vonulás előtt elárulta: a jövendőbelim egy másik nővel töltötte az utóbbi heteket. Nem tudtam mit tegyek, hiszen már volt egy csodaszép kislányunk, akit nem akartam csonka családban nevelni. Egyszer csak édesanyám tört rám, hogy most már induljak, mert ma férjhez kell mennem. Összeszorítottam a fogamat, és megkértem szóljon a vőlegényemnek, hogy látni szeretném. Nagy küzdelem árán anyám végre felküldte őt. Számon kértem, ő pedig semmit sem tagadott. Vitatkoztunk, zokogtam, ordibáltam, mikor egyszer csak kibökte:

-Nem biztos, hogy le tudom élni az életemet egy olyan nővel, aki nem tudja kimutatni, hogy szeret engem. Még akkor sem, ha nekem ő az egyetlen, akit igazán, szerelemmel tudok szeretni. Nekem szükségem van a visszaigazolásra, Sylvia!

-Azt hittem, te jól tudod, mit érzek – mondtam neki.

-Azt gondoltad tudok olvasni a fejedben? – kérdezte kedvesen George.

Néma csend ült a szobára. George halk, lassú léptekkel elindult felém. Hosszú fehér ruhám szépen omlott a földre, mellette hevert fehér szatén kesztyűm. Mikor George odaérve hozzám leguggolt, finoman megfogta a tarkómat, és lágy csókot lehelt a számra, amit még mindig könnyek áztattak.

-Ne haragudj! – szólalt meg George.

Azt válaszoltam neki, hogy nem haragszom. Ám erőtlenül hozzátettem: – de nem leszek a feleséged. Fáj a lelkem… és nem tudok rá gyógymódot – ekkor hosszú, fehér selyemruhámban felálltam, gyöngyökkel kirakott tűsarkú szandálomat a kezembe vettem, és vontatott léptekkel az ajtó felé indultam. Onnan szóltam hátra:

-Pedig szerettelek, és ezt neked szántam nászajándéknak – azzal rámutattam az ajtó melletti fésülködő asztalon heverő, piciny bőrkötéses könyvre, amelyen arany betűkkel ez állt: „Férjemnek, George-nak, örök szerelemem jeléül.”

-És ezután mi történt? – ocsúdott fel Peter, aki eddig úgy figyelte a furcsa nő történetét, mintha egy filmet nézett volna. – Ugye maga után ment?

-Igen… ha nem tette volna, talán szebb élete lett volna – folytatta Sylvia. – Amint kiléptem az utcára, egy éppen bekanyarodó autó halálra gázolt, amit George végig nézett. Bár közös gyermekünk miatt keresett maga mellé egy nőt, de nem sokáig tudta a boldogság látszatát fenntartani. A soha meg nem tartott esküvőnk ötödik évfordulóján felakasztotta magát.

Ennél a pontnál hirtelen mintha megrázták volna Petert:

-De akkor maga… maga… - elhalkult, körbe nézett, és mire visszafordult a nőhöz, annak már hűlt helyét találta. Az egész teste beleborzongott, mintha egy láthatatlan kéz végigsimította volna a hátát.

Néhány nap múlva egy antikvárium polcán Peter meglátta a kiskönyvet, amit Sylvia szorongatott. Belelapozott, és megdöbbenve tapasztalta: a mű egy szerelmi történetet mesél el, melynek utolsó oldalain kézzel írt sorok láthatók, aláírás: George. Annak a délutánnak a krónikáját vetette papírra a vőlegény, amelyen élete szerelmét elveszítette. Utolsó sora pedig teljes bizonyosságot adott Peternek: a nő csupán egy lélek volt, aki nem tudta még elhagyni a földi létet, amíg meg nem nézte egykori boldogságának és vesztének helyszínét, ahol „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán