Jelige: mult a jelenben

Beküldte: admin, 2012-01-31 19:52:20  | Címkék: m

Múlt, melynek története a jelenben pereg...

"Hová lettek a családi ereklyék?"[1] Tudom, hiába keresem!
Elveszítettem őket, de szívembe zárván visszaemlékezem.
Szép napok voltak, mikor még a régmúlt kereke gurult,
Futottam a mezőn, kislányként, de még oly bizonytalanul.

Ha elestem, szüleim kellő mélyen gondolataimba vésték:
"Fel kell, hogy állj, gyermek, ha nem, az élet széttép!"
Szavaik, mint hegek, nem fájnak már, de bennem élnek,
Porosodó fényképek, könnycseppek, érthetetlen miértek.

Elnémul az éjjel is, a csend, ki Úr lesz mindenek felett,
Kár kiáltanom: válasz nincs, hisz nem hall most senki sem!
Egyedül vagyok, magányosan, társam az emlékezet csupán,
Nem hagy szabadulni, félek, enyhül ez majd évek múltán?

Lelkem nem nyughat, viharként tombol benne a kétségbeesés,
Minden letűnt homály, a jelen értéke számomra oly kevés!
Álmok, csodákban reménykedő balga emberek foszlányai ezek,
A valóság az eszme, mely semmissé teheti a mesés képzeletet!

Lassan álom ködfátyola ereszkedik le szemeimre, elalszom,
Oda jutok, hol nincs bosszúság, emberi hűtlenség és fájdalom!
Szívem megdobban, mintha magamat látnám, gyermeki mivoltomat,
Hirtelen felébredek: egyetlen boldogságom, ki szólingat:

"Édesanyám, felvirradt a reggel, nézze mily csodás az égbolt!"
Az ablakhoz menvén elém tárult a fény, s ő hozzám így szólt:
"Nézze, mintha nagyszülőmet látnám, miként a jóra törekszik!"
Én feleltem: "Kincsem, hisz tudod, szellemképüket az utódok őrzik."[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán