Jelige: ikrek

Beküldte: admin, 2012-01-17 23:27:30  | Címkék: i

Gyermekkorom kis csodái

„Hová lettek a családi ereklyék”[1], mivé lettek azok a fontos dolgok, amit apáink, s anyáink plántáltak belénk?
Sosem felejtem el, még kisgyermek voltam, amikor a mamáékhoz    utaztunk. Még most is magam előtt látom. Tél van, és már este, amikor leszállunk a fürgedi vasútállomáson. Nagyon hosszú az út, de én minden percét imádom. Egészen bele tudok szédülni, ahogy a vonat ablakából a földet bámulom. A legjobban annak örülök, ha őzikét, vagy szarvast látok. Szeretem azt is, ha ilyenkor karácsony tájékán a kivilágított ablakokban láthatom a bent lévőket a karácsonyfa körül, találgatom, vajon milyen lehet az életük.
Akkoriban két kis piros vagont húzott a mozdony, és jó, ha negyvennel döcögött, de én ezt egy cseppet sem bántam. Így, legalább élvezhetem, azt a gyönyörű tájat, ami körülvette a sínen futó kis vonatot. Amerre csak ellátni mindent hó borított, de nem ám csak a földet, a fák ágain is megtelepedett. Vastag a hótakaró, s keményen fagy is, még az őzeket is elbírja.
Már kezd sötétedni.
Különös izgatottság fog el, ahogy az állomásra becsorog a vonat. Becsukom a szemem, s látom, tudom milyen kép fog fogadni.

A nagymamám a vonat mellett vár ránk. A feje fejkendővel van bekötve, hosszú kabátjában türelmetlenül toporog. Nagy szemekkel fürkészi, hogy mikor szállunk le a vonatról. Aztán meglátja, a felé rohanó öcsémet, és a bukdácsoló kishúgomat, az arca felderül, mosolyog, és boldog. Mind boldogok vagyunk. Egymás szavába vágva, harsogva meséljük, hogy milyen volt az út, mi történt velünk mióta nem láttuk egymást.
Aztán meglátjuk a hintót. Egy pillanatra megtorpanunk, még a szánk is tátva marad, annyira szép. A villanyoszlop alatt áll s, ahogy a szakadó hóesésben a szikrázó fény körbeöleli, olyan, mintha egy meséből felejtette volna itt valaki.
A Jóska bácsi ül a bakon. Jó nagy csókólommal köszönünk neki, hogy biztosan meghallja, nehogy azt mondja, neveletlenek vagyunk. Ez itt nagyon fontos. Mindig, mindenkinek köszönni kell, ha ismerem az illetőt, ha nem, mert abban egészen biztos lehetek, hogy ő ismer engem.
A lovak türelmetlenül toporognak, prüszkölnek, a pára csak úgy ömlik az orrlyukaikból. Lopva közelebb megyek hozzájuk, beszívom az illatukat.
Rajtunk kívül nincs senki az állomáson. Felkecmergünk a kocsira, s mindenki kap egy takarót. A fejünk búbjától, a talpunkig be vagyunk csavarva, csak az orrunk látszik ki.
Addig mocorgok, míg a fejemről lecsúszik a takaró, örülök neki, így legalább többet láthatok. Bár este van a telihold, és a hó ad annyi fényt, hogy ne vaksötétben botorkáljanak a lovak. Felváltva bámulom az előbukkanó csillagokat, és a földön elterülő hótakarót. Legszívesebben leugranék és futnék egy - két kört a kocsi körül, és tudom, hogy, ahogy megállunk meg fogom tenni.
A levegő nagyon hideg, azt hiszem, erre mondják, hogy metsző hideg van, az orrom szinte összefagy. Fázni nem fázom, jó meleg van a takaró alatt. A hintó ringatózásától kezdek elálmosodni. Olyan jó itt, olyan szép itt, bár örökké tartana.
Lassan befordulunk a házhoz. Kicsi ház, mindössze egy előszoba, egy szoba, és egy konyha, de nekem maga a palota. Később mikor anyuék elválnak, ide költözünk, és hatan is elférünk benne.
Megdobban a szívem, mert tudom, hogy odabent a nagyapám vár. Amióta az eszemet tudom így néz ki a papa. Majdnem kopasz fej, kerek arc, erős testalkat, egy kicsi bajusz, és nagyon, nagyon huncut szemek.
Mikor megállunk az ajtó előtt, szinte futva jön felénk, aztán léptei lelassulnak, felvesz egy kicsit méltóságteljesebb pózt, az arca kipirosodik. Nagyon örül nekünk, de főleg az öcsémnek. Ő a fiú, mi „csak” lányok vagyunk. Persze bennünket is megölelget, megropogtat, de igazán a fiúra büszke.
Mikor beérünk, első utam az előszobába vezet. Itt hidegebb van, mint a többi helyiségbe, mert nincs kályha. Éppen ezért ez a legjobb hely a karácsonyfának. Na ezért is érdekel engem ennyire. Most sem csalódok, a plafonig érő karácsonyfa fenségesen terpeszkedik az előszobába. Mióta vissza tudok emlékezni mindig ilyen nagy karácsonyfánk volt a mamánál.
Észrevették, hogy eltűntem, s már kiabálnak utánam:
- Katika, hol vagy?
- Már megyek is! - Kiáltom vissza, de előtte még futok egy - két kört a sűrű hóesésbe.
Ezekben az időkben fogalmazódott meg bennem a család, a hagyományok fontossága, hogy ezeket a dolgokat mindenképpen tovább kell adni.
S, ha már én nem leszek, tudom, hogy „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán