Jelige: figura

Beküldte: admin, 2012-01-10 13:34:26  | Címkék: f

Borbélynál

„Hová lettek a családi ereklyék”[1], az utódok furtonfurt átírják és lomtalanítják elődeik kiforrottnak hitt életét. Ahová beejt a kéményen át egy porontyot a gólya, ott 180 fokot fordul a szülőkkel a hátán a föld, minden, ami fölül volt és fontos, alulra billen. Akiknek elfelejt az ostoba állatja utódot pottyantani, azok abba keserednek bele.

     Mióta az internetet bekötötték, már telefonon sem lehet emberi hangot hallani. Elcsökevényesednek a hangképző szervek. Szükség esetén sem leszünk képesek a tüdő, hangszálak, gége, nyelv, ajkak rezgésbe hozására. Pampogva fogunk tátogni egymás felé, mint vízben a halak. Az ujjaink a sok pötyögtetéstől vagy csonkra kopnak, vagy hurkányi vastagra muszklisodnak. Hogy bizonyosságot szerezzen arról, képes a beszéd készségére, Feri hangosan gondolkodik. Ki a rosseb motoszkál a lépcsőházban? Látja eltávolodni a szürke műkőtipegőkön az élénksárga hajú postásnőt. Letotyog. Kinyitja a postaládát. Minek? A mobiltelefon elterjedésével levelet már egyáltalán nem küldenek. S mióta bekúszott majdnem minden lakásba az internet, a mobil is fölösleges kacattá vált, ahogy gyermekkorában a cakkos szájú, lángnyelvű, sisteregve füstölgő, szénfűtésű vasaló, meg a rézmozsár. Vajon az internetet mi fogja lesöpörni a planétáról?

     Tényleg igaza lesz a sci-fi író Lem-nek, hogy eltűnik agyunk alól a testünk, mert nem lesz rá szükségünk. Agyként fogunk ülni polcokon valami edényfélében és impulzusokat kapunk. Nem kell elmennünk színházba, koncertre, korcsolyázni, felváltva hallunk zenét, látunk mozgást, vág szemünkbe a jeges szél, siklani sem kell hozzá.

      Hanyatt fekszik a keseszínű szőnyegen. Felülről nézve úgy fest, mintha ott múlt volna ki. Lajos szomszéd már biztosan várja a gyógyító energiát. Persze nincs tudomása róla, hogy imába foglalta az esetét. Amikor említette Valéria nővérének, hogy nem csak magát, hanem az ismerőseit is gyógyítja, még Lajost is, akiről csak annyit tud, hogy harminc kilót fogyott a nyáron, és fullad. Arra gondolok, hogy Lajos megerősödik, könnyen jut levegőhöz.

     Igen, nyújtja el a szót ámulva Valéria. És akkor az egész világon az összes Lajos erőtől duzzadva felpattan? Nem vagyok benne biztos, hogy jól teszed, hogy mindenkinek az ügyes-bajos dolgába beleütöd az orrodat, ingatja a fejét rosszallóan.

     Csak akiről tudom, hogy bajban van. A minap összefutottam az utcán a feleségével és elújságolta, hogy Lajos hat kilót fölszedett az utóbbi hetekben és valami csoda folytán lényegesen jobban van. Lehet benne igazság, hogy az agysugarak célba találnak.

     Számomra is elfogadhatatlan, nyugtázza asztalnál ülő sógor, hogy egyesek mindenféle hókuszpókuszba kapaszkodva próbálják meg túlélni a halálukat. Egyszerűen nem képesek beletörődni, hogy Mindenkit elfelednek egyszer. Örökké senki sem él. Minden december új májust ígér. Ahogy a bakelitrádióból búgta hajdanán szomorkásan az énekesnő.

     Édes összetrombitálta a népes családját, az ajtóhoz közel eső asztalfőnél foglalt helyet, ha szükség adódik valamiért kimenni a kamrába, ne kelljen sokat talpalnia. Tőle balra ült az asztal hosszanti részén Édesapa, jobbján legidősebb lánya, Mária. Tőszomszédságában a már akkoriban is vén kecskének számító férje, aki külkeresként keresztbe-kasul beutazta a világot. Szállította az ünnepi ebédekhez a cifra sztorikat. Egyszer meghívta egy görög ebédre. Nagy hófehér fajansztálban kihozta a tejszínnel nyakon loccsantott birkafejet. Onnan mosolygott ki a dülledt kék szemeivel. Nézte Boldizsár sunyin, arra várva, hogy mikor kacsint rá. A görög rászólt, hogy szedegesse a tányérjába a jobb részeket. Na igen, de melyik a jobb része? Vett egy mély lélegzetet, mert ha ez a sokat emlegetett pazar ebéd ilyen rosszul néz ki, akkor milyen lehet ízre? A lila és fekete foltos birkafej úgy festett abban a fehér szaftban, mint egy úszó, csak a szemei látszottak, meg a szája, mintha levegőért kapkodna. Esküszöm, úgy nézett ki, mint egy kopasz télapó, hahotázott a saját hasonlatán. Kicsit megpöcköltem a villámmal, hogy elmozdulva felfedezhessek egy ínycsiklandozó részletet. Megkezdtem a nyiszálását a pofaszakálla mentén. Látta a cimborám, hogy kicsit nehezen csúszik le nekem a falat, és a kezembe nyomott egy vizespohár ouzot, hogy húzzam meg. Jó mélyet beleszippantottam. Ahogy kavargott a számban az émelyítő, bűzös szirup, a szemem ki-be szivattyúzott a medrében. Néztem jobbra-balra, de semerre sem találtam csöbröt, amforát, vázát, ahová észrevétlenül átköphetném és átlöttyinthetném. Bár lementem volna a tengerpartra egy kicsit pirulni, mert olyan fehér voltam, mint a brindza, s akkor nem futok össze azzal a krapekkal.

     Hogy mi mekkora csibészek voltunk négyen, tíz-tizenkét évesen, akik cimboráskodtunk. Igazi kiköpött keménylegények. Pesti csibészek. Ha pénzt kaptunk borbélyra, a Visnyovszkyhoz mentünk nyiratkozni, mert ő nagy kendőt kanyarított ránk és mi hagytuk, hogy alatta fogdossa a kukinkat. Eljöttünk tőle és pofátlanul nem fizettünk, de nem mert szólni, nehogy beáruljuk. Mi pedig elsnúroztuk a pénzt a Múzeum-kertben.

     Régen elporladt az ángyok, unokabátyák, és unokahúgok megfoghíjasodott népes csapata, akik körülülték Édes étkezőasztalát. „Szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán