Jelige: degu

Beküldte: admin, 2012-01-23 21:45:10  | Címkék: d

Hamburgi utazás 

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Kopott „Chinoin” feliratú alumínium dobozban megtaláltam apám epekövét. Sárgás gézdarabok között, dió nagyságú rücskös, alaktalan barna golyó. Apám, míg élt, ismerőseinek mutogatta lelkesen, mit hordott ki a belseje. Azok meg nem térhettek ki a viszolyogtató látvány elől. Aztán nyoma veszett ennek is, mint annyi mindennek, ami nem ér többet annál, semmint gondot fordítsunk megóvására. Nagypapa egy levelet őrzött. Azt adta át anyámnak nyolcvanévesen, viselje gondját a továbbiakban ő. Még a múltszázad fordulóján kapta Amerikában élő unokahúgaitól. Próbáljon szerencsét, mint annyian mások, ott kint. A levél Mátészalkáról Hamburgba szóló vasúti- és Hamburgból New Yorkba szóló hajójegyet említ. De a boríték a levélen kívül – mire az én kezembe került - mást nem tartalmazott.

Tézis: A new – yorki út a lehetőség, az epekő az adottság.

     A New York -i kikötőbe behajózott óceánjárónak nagypapa már nem volt a fedélzetén. Pedig Hamburgban még felszállt rá. Ez kétségtelen. Ami biztos, hogy néhány hónap múlva megérkezett. Jó széllel Mátészalkára. Az is egy irány. 

A hajókorlát az oka. Mert mit lát az ember, ha neki dől? Vizet. Többet, mint kellene. Romantikus filmek fontos kelléke a fehérolajra festett fémrúd. Ott gondolkodik el a főhős a vizet bámulva, napnyugta után a múltról, a jövőt tervezve. A jelenet kezdetén még nem dőlt el, a habokba veti magát, vagy míg elmélkedik, odaér mellé az egyedül utazó gazdag vagy szegény, de mindenképpen csinos hölgy, hogy a feljövő csillagok fénye mellett lángra gyújtsa a magányos férfiszívet. Nagypapa azonban a hajókorlát mellett nem látott mást, csak a nagyvizet. Az is egy látvány. (Lásd: Manchester, England, England, a Nagy Kék Vízen túl; nézd, én volnék e lángész, hiszek Istenben, hiszem, hogy Isten is csak bennem hisz, Hair, Bukowski, az is csak egy lelécelt lengyel.) Hogy nagypapa a hajókorlát mellett mire gondolt, azt nem tudni. Legfeljebb sejteni lehet.

Az utólag megállapítható történések szerint, a víz túl nagynak, a hajó ehhez képest túlságosan kicsinek látszott és nem érte meg a kockázatot, hogy szerencsét próbáljon, mint akiknek „szíve szorult, rezgett a lába, acsargó havon tovatűnt” a nagy kék vízen túl.

Családi igeragozás: Én félek, Te félsz. A nagypapa fél. Apa is fél. Mi félünk. További alakoknak nincs jelentősége. A többes szám második és harmadik személy nem rólunk szól.

Antitézis: Nagypapa nemzedéke a lehetőség, apa generációja az adottság.

Mire a hajó a csodákat remélő magyar, lengyel, szlovák és német utasaival elindul Amerikába, nagypapa megszabadul a lelki tehertől, hogy maradjon, vagy menjen. Pénze nincs, nem is volt, hogy megváltsa a visszaútra, Mátészalkára szóló vonatjegyet. A hajójegy nem visszaváltható. Oneway ticket. Elvész mindörökre. Se vonatjegy, se pénz. Egyetlen tudománya Singer varrógépének pedálját taposni. Ezerötszáz kilométert varr végig, fél év alatt Hamburgtól Mátészalkáig.  

     - Hazajöttem, mert féltem azon a nagy vízen. – vallja be otthon. Ezzel a történetet a maga részéről lezártnak tekinti. Egyszer s mindenkorra. Nincs mit mesélnie. Ki tudja, meddig várták még kint. A hajó érkezett meg előbb, vagy a távirat, hogy nem megy? Az is lehet, hogy azt sem küldött és még ma is várják. Utóbb hozzákerekedik a történethez egy kiegészítés, megjegyezve a feleségének mikor hazaérkezett: - Nem megyek többé Amerikába! - Mintha lett volna alkalma partra szállnia? Talán tényleg volt ott? Mi történt valójában a kieső néhány hónapon? Ki tudja? Még akár az is megtörténhetett, hogy elhajózott, csak valami visszahozta. Rajta kívül ezt senki sem tudta. Vagy ő sem!

     Szintézis: A lehetőség, amivel nem élnek, adottsággá válik.

Nagypapa tényleg nem ment többé Amerikába. Sehova sem ment. Csak ha vitték. Egyébként meg hajtotta a varrógépét. Az is egy lehetőség. És közben gyermekeket nemzett. Egyet, kettőt, hármat és…és …még nagyon sokat. Meg őrizte a levelet, bizonyságul, hogy volt egy lehetősége. Csak rajta múlt. És bólintott hozzá, összeszorított szájjal. Másnak még ez sem adatott meg, tette hozzá. Apám elveszett epekövére gondolok és mosolyára, ahogy mások orra elé tartja a tégelyt.

„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]