Jelige: Cherno87

Beküldte: admin, 2012-02-02 23:50:44  | Címkék: c

Hazaút

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]… Akarom mondani erkélyek – jegyezte meg humorosan Henrik bácsi, ahogy öreg zsigulijával behajtott a kietlen Csernobil városába. Máli néni nem válaszolt. Csak élvezte a katasztófaturizmus nyújtotta hátborzongató látványt az anyósülés viszonylagos biztonságából. Amúgy sem szerette férje hasonlóan keserű poénjait. Az ablakra tapadva szemlélte a régi emlékek temetőit. Sok év telt el a robbanás óta, mégsem változott semmi. Illetve változott. Az emberek eltűntek. Néha egy-két szkafanderes alak átpásztázta a mérőműszerével a romokat, de ők is csak évente jöttek el, hogy megbizonyosodjanak a terület lakhatatlanságáról.

- Szerinted itt vannak? – kérdezte Máli néni.
- Kicsodák? – értetlenkedett Henrik bácsi.
- A többiek. Akik itt voltak velünk akkor.
- Mind meghaltak.
- Tudom, de a lelkeik szerinted itt vannak még?
- Hogy lennének itt? Butaság. Rajtunk kívül mindenki meghalt. A mennyországban vannak. De ezt már megbeszéltük. Minden alkalommal, amikor visszajövünk, ugyanezt kérdezed, és én mindig ugyanazt válaszolom.

Henrik bácsi egy jobb állapotú ház udvarába kanyarodott és leállította a motort. Lehúzta az ablakot és rágyújtott egy sodort cigarettára. Máli néni, amíg férje pöfékelt, alaposan szemügyre vette a romokat, melyek csakugyan ugyanúgy álltak ott most is, mint a katasztrófa után közel huszonöt évvel ezelőtt.
- Majd megnézzük az erőművet is? – kérdezte izgatottan a feleség.
- Persze, hiszen az a főattrakció! Csak tudod, hogy nem tudok vezetni bagózás közben.
- Rendben, csak kérdeztem. Bármilyen tragikus, engem mindig lenyűgöz az a betonszarkofág, amit még a szovjetek építettek oda.
- Engem is, Máli. Engem is – azzal Henrik bácsi kipöccintette a csikket az ablakon, majd egyenesen az erőmű maradványai felé indultak a pöfékelő Ladával.

Tavasz volt. Gyönyörű tavasz. A maga módján még ebben a kísértetvárosban is újjászületett minden. Talán az újjászületés hozta ide minden tavasszal a szkafanderes embereket. Talán úgy gondolták, hogyha van olyan évszak, amikor igazán csillapodhat a sugárzás, az a tavasz. De sajnos a gamma sugarak nem osztották ezt a véleményt. Az évek során a szkafanderes emberek is rájöhettek erre, és már csak rutinból jöttek ellenőrizni, hogy minden a helyén maradt-e. Henrik bácsiék autója is éppen akkor ért oda az erőmű romjaihoz, amikor ott voltak az említett sugárturisták.

- Elnézést uraim! – kiáltott ki a kocsiból Henrik bácsi – Elvtársak!
- Biztos nem hallanak azokban a fura ruhákban – jegyezte meg Máli néni.
- Bizonyára – azzal vissza is fordultak oda, ahonnan jöttek. Visszafordultak.
Egy kis idő után már ott is voltak, ahonnan indultak.
- „Hová lettek a családi ereklyék”[2]? Akarom mondani erkélyek – jegyezte meg humorosan Henrik bácsi, ahogy öreg zsigulijával behajtott a kietlen Csernobil városába. Máli néni nem válaszolt. Csak élvezte a katasztófaturizmus nyújtotta hátborzongató látványt az anyósülés viszonylagos biztonságából. Amúgy sem szerette férje hasonlóan keserű poénjait. Az ablakra tapadva szemlélte a régi emlékek temetőit.

- Szerinted itt vannak? – kérdezte Máli néni.
- Kicsodák? – értetlenkedett Henrik bácsi.
- A többiek. Akik itt voltak velünk akkor.
- Mind meghaltak.
- Tudom, de a lelkeik szerinted itt vannak még?
- Talán igen. Talán nem. De az biztos, hogy „szellemképüket az utódok őrzik.”[3]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[3] Kálnoky László: A kegyelet oltárán