A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
Rossz emlékek, régi lidércek,
Messzi helyek, távoli bércek,
Vágyaim szárnyai sajnos túl gyengék,
Sok nekik e távolság, e hatalmas ék.
A rémes szigor, mi fogva tart,
Egy hűvös nő, ki mást akart.
Darabokra törte minden álmom,
Mikor megjelent öreg gyámom.
Földem kiszáradt, töredezett,
Udvaromon dudva nő.
Elment az őr. A kutya is.
Hűlt helye…
Csarnokaimból eltűnt az élet
semmivé lett!
Elpárolgott a kávé-és cigaretta szag,
szétfoszlott örökre a munkazaj,
emberi beszédfoszlányokat nem hajt innen már a szél!
Irodáimat nem lengi be a parfüm illata.
Magamra maradtam.
Elhagyott üzem
lettem!
Sorsom már csak a múltról üzen,
kietlen
udvaromon termelt az élet
-mi mára semmivé lett!-
Mindenem omlik, romlik,
romba dől.
Elhagytak.
Magamra!
Árván!
Kitüremkedő tályog lettem
a Föld hátán,
semmi több.
Elmentek.
Sorsomra hagytak!
S az ő sorsuk(?)
se jobb!!!
Törekedtek, robotoltak,
kávéztak, rohantak
dolguk után,
udvaromon munkásemberek
szívták olcsó cigarettájukat,
beszéltek, családról, nőről,
fociról, szép jövőről- mi mára semmivé lett.
Az enyém s az övék!
Pusztulok, omlok, romlok,
szertefoszlok…
Napra-nap. nyárra-tél,
évről-év
így megy. Még maradok!
Meddig???
Nem tudom.
De egyszer bedől a kerítésem,
tetőim berogynak,
falaim összeomolnak,
széthordanak!
Nem leszek más már , mint
törmelék-kupac.
S(h)IT(t)!!!!
Hűlt helyemen kóbor kutyák
farkukat kergetik
Már a gyermek is töpreng,
gyengül a mérsékletesség,
a víznek sincs fodra.
Libikóka nélkül billegve egy
átmeneti korban.
Emlékeink között nem találjuk
a Paradicsomot. Helyén halott
repülőtér villan, síkbetonú
kifutópályákkal. Futunk magunk
elől, a tízparancsolat felét
kidobjuk, nagyot koppan.
Ajtók csapódnak előttem…
Életem koordinátáit
keresztté csomózták
az együtt töltött évek,
a gyámoltalanság haragján
bűnné nőtt,
olcsó hitszegések.
Dal nélküli már a kín
az örökös viták léha árnyain.
Kívül maradtam az életedből,
csak éltél távol,
mint egy tükrös tenger,
te kint én belül elveszetten.
Ajtók csapódtak mögötted…
Kitermelte a gondolkodás
azt, ami kitermelhető.
Az elmélet gyártósorán
sok, szilánkra tört szó után
a látszat értékelhető.
Az emlékezés rakterében
az anyagmozgatás kevés.
Nincs már munkára fogható,
küszöbjein túlbolyongó
anyagtalanra ébredés.
Mikor jössz már?
Ma megint kicsit megölsz, megbántasz,
de várlak.
Mikor jössz már?
Várlak,
te vagy az életem.
Függök tőled,
ez így nem jó nekem.
Reggeli pirítós kezünkben szétomlik,
Mielőtt a szánkhoz érne,
Éjszaka szétfolyik álmunk,
Mielőtt a valóra térne,
Vért izzadunk a forró nap alatt,
Bánatos arcunk,
Mert nincs más csak a mi ádáz
Harcunk,
A borús kedv, a rossz érzés,
A bajok,
Háborúk, káosz, ellenségek,
Zűrzavarok,
Genetika a kvantumkorban,
Ahol mutánsok uralkodnak,
Vagy talán meg is gyilkolnak,
Vagy a föld felperzselődik
Nyomban,
Hisz nem hiszünk abban,
Hogy: ha felnézünk az égre,
Még mindig világít napnak fénye,
Szebb jövőre várva.
Éljünk itt végre!
Mert az ember okos,
Tanul belőle.
És, mert minden rossznak
Gyermeke a béke.
Ez vár reánk, hisz
Beköszöntött a Vízöntő éve,
Ahol egymásba karolunk végre.
Hajnalban a téren a villamosra várva
a cipőm sarka alatt énekelt a járda:
a sárga nyár a fűben elhevert,
Ádám unott képpel aszfaltot sepert,
Éva körméről lepattogzott a lakk,
(bár rejtély, hogyan, ő itt is szép maradt,)
Lucifer valódi bőröveket árult,
ahogy figyeltem, a kép csak egyre tágult,
s reméltem, ha igazán sokáig szuggerálom:
majd angyal száll a téren, gondoltam, megvárom.
Nem kell mondanom sem, angyal nem jött végül,
csak azt kérdezték páran, kell-e Fedél Nélkül,
de közben lopakodva, szinte észrevétlen
megjelent a téren a régen veszett éden:
Felépült, termelt, ragyogott.
Ontott jót, vacakot;
élüzem lett –
kitűző,
régió büszkesége…
Mígnem bezárták, vége,
kapun kívül mind,
ki ott dolgozott.
Most korgó hasú enyészet
rágja az egészet.
Körül lemezes hámlás –
már más
a nap fénye,
üres üzemé a sugárkéve.
Félig alva remél,
tán még felébred.