A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
Testvéremnek kell lenned,
mert testvéred vagyok.
Szeretnünk kell egymást,
mert testvérek vagyunk.
Nem vagyunk egyedül.
mégsem vagyunk együtt.
Hasonlítunk egymásra,
mégis különbözünk.
Sírástól elhomályosult súlyok forrása vagy.
Vesztett küzdelemben alábbhagysz,
mint elsöprő vihar,
törsz, rombolsz, zúzol, zúdítasz,
vizeddel ordítasz,
sápadt sárgaságot betegségnek adsz.
Véleményed irigység,
bezöldült arculat:
sötétben tapogatózni,
elhomályosult szemmel semmit nem látni,
sírni, jajveszélkelve könnyezni,
majd megnyugodni csendes, meleg záporod alatt.
Régi gyárba fúj a szél.
Hallgatom dalos szavát.
Régi kor miről beszél.
Hatva át az éjszakát.
Száz legény, ki erre járt.
Mind e gyárba dolgozott.
Száz leányra gyára várt.
Hol ruhát befoltozott.
Elsuhant az élet,tovaszállt messze
Magas torzó falak mutatnak az égre
Gyár épült itt egyszer Fegyvergyár neve
Száz éve olasz hadifoglyok keze építette
Betonból épültek ember irtására
Ennyi volt a hadifoglyok életüknek ára
Épült a magas fal s torzó lett belőle
Nyugati szél tombol már benne
Leszállt az éjszaka, minden gyermek alszik már,
sötétben már csak az ősök keringőznek.
Míg az alvók boldogan álmodnak a széllel,
addig mi fáradt, boldogtalan táncot járunk.
Gondtalan, szép kicsiny világuk összeomlik,
de azt összerakni egyedül már nem tudják.
Az alvó felébredt s nem tud visszaaludni,
táncol már ő is, és nem tudja abbahagyni.
Bukdácsolok, míg imbolyogva célt talál világtalan
szemem. Az út is megrepedt, éles fogak gáncsolnak el,
kátyúkba süllyedek. Mint annyiszor, letérdelek,
felállok ismét. Most sietni kellene.
Tudom, hogy itt vannak, belőlem sarjad halk jelenléte
majd’ minden elfelejtett múltnak. Mintha írva volnának.
Megrendeztem, hogy én most imbolyogva elsétálok.
A füst falat húz, nincs mit összegezni már.
Égi kapu lassan nyílik,
Bent az idő sosem múlik.
Egyik lában itt,
Másik lábam ott,
Kettőig sem számolok
És máris ott vagyok!
*
Két nap ragyog a világon,
De én azt a régit vágyom.
Innen – oda elrepülnék,
Kedvesemhez elszegődnék.
*
Kicsi vagyok, földön állok,
Világfává nyújtózkodok.
Két karommal égig nyúlok,
Nap atyánk gyermeke vagyok.
Kicsi vagyok, földön állok,
Őseimhez fohászkodok.
Miként fát a gyökere,
Őriz ősök szelleme.
Anya sóhajtozva tesz-vesz a szobában,
jelentőségteljesen tekint apára,
az meg elkápráztatva nézi öcsémet.
Az öcsém alig tanulta meg az ábécét, de
regényt ír. Lapjain indiánok és
egyéb haramiák lépnek harcba
szörnyek rettenetes armadájával.
Rosdás vaskapu régen zárva,
nincs ember ki szélesre tárja
csak a széljár ki-be rajta
Elárvult a gépsor, nincsen munka rajta.
Itt megált az élet, csak a rozsda marja
már munkás kezek nem dolgoznak rajta
A szél kitört ablakok közt munkásokat,
keres hogy hajukat fel borzolja.