A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
Amikor először dolgoztam,
akkor az ősemberré váltam.
Utoljára tegnap dolgoztam:
részeg disznó - négykézláb jártam.
Bomlik a rend, mert oszlik a rendszer,
Nem kell a korlát, minek a család?
Csak mennék a sötétből a fény felé
Szabadságigényből.
Haladok a fény felé, mi egyre sötétebb,
Hol van az út vége? sohasem érem el.
Köbe vésett szabályoktól menekülök
Szabadságigényből.
Megerőszakolt
föld, a hideg falak,
vasat harsogva emésztő rozsda,
s némaság.
Égre emelt tekintetek,
s várakozás.
Nem tülekszik,
igyekszik senki sem
átölelni a fém szörnyetegét,
mit a jólét
hazugsága működtetett.
Logisztika.
Magunkra hagyott minket az idő,
mint középkorú nő, idősödő gyermekeit.
Egyetlen múló percé sűrűsödött,
a valaha ciklikus, bejárható közeg.
Mint morajló tenger hullámai,
átcsap felettem a jelen,
és mindent magával visz,
amire nem helyezem testsúlyomat.
Nyelem könnyeim.
Elindulnék, de nem találom a visszautat.
A nagyváros körül áll
rengeteg állomás,
s menekülnék,
ha tudnám,
valaki vár,
az átsuhanó vonatnak suttognám,
vigyen oda, hol elmondják,
miért áll e világ,
s mi az, mit én
ehhez hozzátennék,
mert kit érdekel, hogy fiatal
vagyok, ha elveszett,
és nem tudja, mit akar,
hogy kinek és hová kellek,
de addig a vonatok
zakatolnak, a peronon
senki se áll,
én felszállnék, de a vágányzár
nem enged,
csak egy lépcső végtelen
fokai peregnek
le szemem
előtt. S lassan
szétcsúsznak bennem
a világmegváltó
ötletek.
Árva madár röpül a hangáron át
Megpihenni száll a rozsdás csőre
Csőre kitátva károgja vesztét
Mikor röptére tárja szárnyát
A rozsdás ócska cső hull alá
Hulla lába látszik csak
Mára vége a munkának
Csörömpöl a vasrom
Az üzem már csak avas rom
Zeng – kong a hangom
A gyár bezárt
Ébredek, kelek,
tükörbe nézek,
eszek gyorsan, hogy öltözzek,
otthonról lelépek,
vezetek,
a műszakra időben beérek,
rázok kezet,
köszönök jó reggeltet,
teszek, veszek,
intézkedek,
elvégzem mit főnökék kérnek,
egyet ha tudok ebédelek,
jóllakott leszek,
egy órára nézek,
hol van míg végzek?
Mindjárt repülnek
az utolsó emailek,
majd elmegyek.
Útközben beszélgetek,
kicsit nevetek.
Hazaérek.
Tévézek.
A társammal összenézek.
Vacsorára egyek?
Lefekszek.
Kikapcsolom a gépezetet.
Reggelig így is elleszek.
Szebb jövőre nézek,
Látok idilli képeket.
Ébredek...
Az elhagyott üzem vajon mit üzen?
Része a tájnak, a múló világnak.
Ahogy méltósággal elterül a pusztán,
Olyan bágyadtan néz, szinte tisztán.
Egyszer erős volt és kemény, ahogy élt,
Ahogy bádogfalai közt életre kélt.
Ahogy hirdette, hogy kemény, mint a kő,
Ahogy számára nincs már több jövő.
Minden öröm oly parány,
A Bánat a végtelen tenger,
Benne úszik a Magány.
A túlpart nem is látszik,
Befelé sodor egy csók-apály,
Mögöttem gyermek játszik.
hiszen, tudható: nincs teremtés, ha nincs képzelőerő.
ímhol látható, mit idézett meg a féktelen álom,
hogyan is vegyített a nagy szellem és lélekkeverő?
itt, ahol majdan véletek együtt én is megtalálom
az életünk miértjét, hiszem, s vallom, a nagy tervező
zseniálisan ötvözte a célt, amely a végtelen
távolában is jól kivehető! és eme zöld mező,
ahol a természet vakon pazarolt, most az értelem
győzelmi indulója tarol, és hét határon át zeng!
de, persze ez nem afféle ódon retrográd munkadal,
amiben az elhallgatott igazság bugyután feszeng.