A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
Földem kiszáradt, töredezett,
Udvaromon dudva nő.
Elment az őr. A kutya is.
Hűlt helye…
Csarnokaimból eltűnt az élet
semmivé lett!
Elpárolgott a kávé-és cigaretta szag,
szétfoszlott örökre a munkazaj,
emberi beszédfoszlányokat nem hajt innen már a szél!
Irodáimat nem lengi be a parfüm illata.
Magamra maradtam.
Elhagyott üzem
lettem!
Sorsom már csak a múltról üzen,
kietlen
udvaromon termelt az élet
-mi mára semmivé lett!-
Mindenem omlik, romlik,
romba dől.
Elhagytak.
Magamra!
Árván!
Kitüremkedő tályog lettem
a Föld hátán,
semmi több.
Elmentek.
Sorsomra hagytak!
S az ő sorsuk(?)
se jobb!!!
Törekedtek, robotoltak,
kávéztak, rohantak
dolguk után,
udvaromon munkásemberek
szívták olcsó cigarettájukat,
beszéltek, családról, nőről,
fociról, szép jövőről- mi mára semmivé lett.
Az enyém s az övék!
Pusztulok, omlok, romlok,
szertefoszlok…
Napra-nap. nyárra-tél,
évről-év
így megy. Még maradok!
Meddig???
Nem tudom.
De egyszer bedől a kerítésem,
tetőim berogynak,
falaim összeomolnak,
széthordanak!
Nem leszek más már , mint
törmelék-kupac.
S(h)IT(t)!!!!
Hűlt helyemen kóbor kutyák
farkukat kergetik
Vég nélküli vasútvonal.
Száguldunk a boldogságba vezető lassú, szélesedő úton.
Célunkba elérni nem lehet, nincs végállomás.
Csak utazunk, kalpagunkban, fejleszegve,
s a menetszél néha ravaszul táncoltatja borzos hajunk.
Lezárt biciklik tömkelege velünk, lánccsörgésként utaznak.
Üres a vonat.
Én is csak mint lég vagyok a nemlétező kabinok között.
A kerekek ropognak, a föld beleremeg az érkezésbe.
Az elérhetetlen.
Kitermelte a gondolkodás
azt, ami kitermelhető.
Az elmélet gyártósorán
sok, szilánkra tört szó után
a látszat értékelhető.
Az emlékezés rakterében
az anyagmozgatás kevés.
Nincs már munkára fogható,
küszöbjein túlbolyongó
anyagtalanra ébredés.
Felépült, termelt, ragyogott.
Ontott jót, vacakot;
élüzem lett –
kitűző,
régió büszkesége…
Mígnem bezárták, vége,
kapun kívül mind,
ki ott dolgozott.
Most korgó hasú enyészet
rágja az egészet.
Körül lemezes hámlás –
már más
a nap fénye,
üres üzemé a sugárkéve.
Félig alva remél,
tán még felébred.
Amíg él az emlék
addig sajog a lélek,
majd ha már fakul,
enyhül a fájdalom,
végül elmúlik.
Helyét átveszi más.
De memoárul
megmaradnak a heg-emlékek.
A letűnt kor
billogjai,
hogy emlékeztessenek
a múlt képeire.
A kapun belépve halálos csend fogad;
Torkomban dübörög egy tonnás gondolat.
Körülnézek lassan, forgatom a fejem,
Keresem a múltat, mert sokkol a jelen.
Egy becsapott ország tükrében
Nézi önmagát a búskomor nép,
Míg kárörvendő gúnyos hangok
Hirdetik, hogy minden így jó és szép.
Elhagyott az üzem, leállt a termelés,
Vidám időket vált a csendes szenvedés.
Sok ezer embernek veszett el munkája,
Sok száz kiscsaládnak röppent el az álma.
Egy hazug korszakot váltott csak
A tőke csábító ideálja,
Mely új köntösbe csomagolva
A saját termékeit kínálja.
Elhagyott üzem áll
Egy kiszáradt tó partján,
Életjelek sincsenek,
Csak a szél az, ami vissza jár.
Egy közeli hegyről látni,
Ahogy magányosan búsul,
Nem jár arra senki sem,
Még az sem, aki koldul.
„(Elhangzott: az Épület Ünnepélyes Átadásakor)
Amennyiben életünket oly precízen és pontosan
Állna módunkban fölépíteni, mint épületeinket,
Bár igazán nem szeretném untatni ezzel Önöket,
A Tisztelt Jelenlévők tudják, mennyire
Fontos a Körültekintő és Pontos Tervezés.
(taps)
Amikor három évvel ezelőtt itt jártam és munkaköri
Kötelességemből adódóan a Terepet megszemléltem,
Magam sem gondoltam volna, hogy amit most átadunk,
Legszebb álmainkat is felülmúlja.
Kifőtt a tészta, hol vannak már? Ja, látom, befordultak. Édes kis pofa ez a két lányka! Megint nagyon szépen vannak öltöztetve, nézd csak, Tata, Edit azért ezt jól csinálja. Igencsak ért a ruhákhoz, meg a szépítkezéshez. A kis unokáim nem is szenvedhetnek hiányt semmiben! Hopp, a pörkölt oda ne kapjon!