A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
Bomlik a rend, mert oszlik a rendszer,
Nem kell a korlát, minek a család?
Csak mennék a sötétből a fény felé
Szabadságigényből.
Haladok a fény felé, mi egyre sötétebb,
Hol van az út vége? sohasem érem el.
Köbe vésett szabályoktól menekülök
Szabadságigényből.
a szerelem a mindenfajta szerelem a búgócsiga a szélfútta
láng a lidérctűz se perc alatt megölhet nevetéssel fénnyel
csinos lányokkal úgy hogy nem halsz meg a szerelem
a mindenfajta szerelem a lassú föld felett lengő zsongásával
fodrozó szoknyák ágyba terelgető duruzsolásával duke
ellington-muzsikával ahogy mosolyog hátradől cigarettára
gyújt és ledobja harisnyáját melle rózsabimbó combjai közt
fügék hasadnak a bűnös-vagyok-ments-meg szerelem amikor
nap nem melegít pucérkodik az izgalomtól megcsillanó kicsi
halma ragyog magányos bolygónk fölött őrködő hold
fénybalzsamozza viaskodó rejtekünk ott függ a kialvó tüzek
fogyatkozó buckái fölött aztán összegereblyézzük a hamurakást
mert csak az a szerelem ahogy a csillagok hajók és fároszok
egymás vonzásában a félsz homályos torlaszán túl a mindenfajta
szerelem főként az első szerelem se perc alatt megölhet csöpörgős
esővé hűl majd ónos havazássá egy utolsó támadás erejével öl
pusztít cukormáz-burkot lehel az éledő rügyre aztán tart ameddig
tart mert csak az a szerelem amelyik nem habzsol mint éhínségben
előbb ízlel nyelvvel simogat a testben illan el-szét újratermelődő
nedvei nem áradnak minden lomha sejtbe a mindenfajta szerelmet
végtelenszer újrajátsszuk mint a hibákat az utolsó amitől nem
meghalunk hanem együtt vele anélkül megbánnánk
Magunkra hagyott minket az idő,
mint középkorú nő, idősödő gyermekeit.
Egyetlen múló percé sűrűsödött,
a valaha ciklikus, bejárható közeg.
Mint morajló tenger hullámai,
átcsap felettem a jelen,
és mindent magával visz,
amire nem helyezem testsúlyomat.
Nyelem könnyeim.
Elindulnék, de nem találom a visszautat.
Alszik a város, alszanak az utcák,
Alszanak a kertek, alszanak a házak,
Alszanak a szobák, alszanak a polcok,
Alszanak a boldog s szomorú Lázak.
Egyetlen házikó virraszt még az éjben,
Annak is egyetlen, virrasztó ablaka,
Az éjjeli lámpa sárga fényű, forró,
Keresztül libben egy gyermekkor dallama.
Testvéremnek kell lenned,
mert testvéred vagyok.
Szeretnünk kell egymást,
mert testvérek vagyunk.
Nem vagyunk egyedül.
mégsem vagyunk együtt.
Hasonlítunk egymásra,
mégis különbözünk.
Sírástól elhomályosult súlyok forrása vagy.
Vesztett küzdelemben alábbhagysz,
mint elsöprő vihar,
törsz, rombolsz, zúzol, zúdítasz,
vizeddel ordítasz,
sápadt sárgaságot betegségnek adsz.
Véleményed irigység,
bezöldült arculat:
sötétben tapogatózni,
elhomályosult szemmel semmit nem látni,
sírni, jajveszélkelve könnyezni,
majd megnyugodni csendes, meleg záporod alatt.
Ha a künn csupa kín,
s a söntésen sem mos túl a hörpintés,
a helyzet kilátástalan, de nem reménytelen
- nem árt egy kis betekintés.
Csak hunyd le kis szemed.
Lazíts.
Menj mélyebbre, és mélyebbre.
Eleinte sűrű szószban
Orpheusz rázza le magáról
levetett bőreid.
Képzeld el, hogy nem te, csak vagy,
tedd meg tétnek a tó tükrét.
Szemed kavics, két csobbanás,
A fekvő nyolcas két átjárható nulla.
Míg meggörbül, hajol, s ha már-már
nem is ő, akkor csúszik át.
e két hiány összevarr - nyelvet ölt.
Máma már nem hasad
többé.
Leszállt az éjszaka, minden gyermek alszik már,
sötétben már csak az ősök keringőznek.
Míg az alvók boldogan álmodnak a széllel,
addig mi fáradt, boldogtalan táncot járunk.
Gondtalan, szép kicsiny világuk összeomlik,
de azt összerakni egyedül már nem tudják.
Az alvó felébredt s nem tud visszaaludni,
táncol már ő is, és nem tudja abbahagyni.
Égi kapu lassan nyílik,
Bent az idő sosem múlik.
Egyik lában itt,
Másik lábam ott,
Kettőig sem számolok
És máris ott vagyok!
*
Két nap ragyog a világon,
De én azt a régit vágyom.
Innen – oda elrepülnék,
Kedvesemhez elszegődnék.
*
Kicsi vagyok, földön állok,
Világfává nyújtózkodok.
Két karommal égig nyúlok,
Nap atyánk gyermeke vagyok.
Kicsi vagyok, földön állok,
Őseimhez fohászkodok.
Miként fát a gyökere,
Őriz ősök szelleme.