Hirdetés
Pályázatok » Versképek
Bejegyzések a következő címkével: 's'
Jelige: emptiness
(hajléktalanálom)
Felszaggatták, ellopták
a talpfákat, síneket.
Tolvajidők elorozták
az élettel telt színeket.
Minden szürke, színtelen.
Az állomás kihalt, kietlen.
A táj megsemmisíti magát.
Olyan, akár a kiürített láger.
Felszívódik a kandeláber,
a peron, a kerítés, a korlát.
Nincs utas, nincs hordár.
Jelige: csepp a tenger
Csepp a tenger
Három gyermek, apró ember
cseperednek évek alatt,
szomorúság, drágák-árvák,
sírdogálnak kertek alatt.
Három gyermek, legidősebb
kedves mosoly, csillag szeplő,
nedves nózi, pityereg, ha
feje felett kósza felhő.
Jelige: üres peron
üres peron
Vártalak. Esett az eső is.
Nélküled üresen kongok.
Cseppek kopogtak a tetőn is.
Meredek lépcsőn másznak a gondok
Szürke volt és kopár a táj.
Néha egy vonatot bemondok.
Míg várlak. Évekig. Egyedül.
Szép lassan a magányban leromlok.
Jöhetnél már. Én itt vagyok.
Arra vezet az utam, merre mész.
Egy vágány, min haladok.
Hiába mást mond a józanész.
Késel. Ezt nem illik.
Én csak ülök a padon.
És ha a széltől a kabátom kinyílik.
Fázok, de úgy hagyom.
Jelige: flowing
áramlás
perceken át
folyik a tél
hólé fröccsen
sárlé fröccsen
perceken át
vacog a tér
fagyba dermed
szívbe dermed
sose jutsz
se ide
se oda
az idő nem áll meg
mostoha
tavaszod nem lesz
sohase tervezz
harmatos szűzies
szuszogást
tüdődben fetrengő
szmogszagú buszfelhő
telik a
telik a
telik a
tél
Jelige: francis
Állomás
szürke magányos állomás
akár egy elhagyott üzem
félszeg fickó vár senki más
lesi tán van egy kis tüzem
tócsákban szétázó csikkek
szélsodort műanyag pohár
vonaton elmesélt viccek
itthagyott piaci kosár
Jelige: dp2
Várakozás
Valami jöhetne, úgy zúg e csendhomály!
Valami színes kéne a fény rend fokán.
Ölel mereven a vad színlelt nyugalom:
erőt feszítve ráz, zord lőporos sorsom.
Most megállt az idő, vajon hova tovább?
Magányában vétkezik, az, ki álmot vár?
Hideg leplek közt rám tört furcsa látomás...
Keres havas peronon eltűnt láz nyomát.
Jelige: szo-jel
Várakozás
Este jött a parancsolat,
Hivatalos pecsét alatt,
Csillagtalan éjszakán
ŰMessze vitték, régen már.
Álmodhatott, nekem írt csak
Nem megosztva.
Nem is szavak, jelek, rajzok,
Karakterek őrzik titkom.
Jelige: jel-szo
Álmodás – Rozsdatemető
Nem volt egyetlen egy ember sem,
Város széle keretben,
Nézek, lesek befelé,
Visszanéz az üresség.
Néma szellempalota
Omlik szét elhagyatva.
Barna, szürke, ég kékje:
Három szín néz szemedbe.
Jelige: szellőrózsa
Elhagyott üzem
Földem kiszáradt, töredezett,
Udvaromon dudva nő.
Elment az őr. A kutya is.
Hűlt helye…
Csarnokaimból eltűnt az élet
semmivé lett!
Elpárolgott a kávé-és cigaretta szag,
szétfoszlott örökre a munkazaj,
emberi beszédfoszlányokat nem hajt innen már a szél!
Irodáimat nem lengi be a parfüm illata.
Magamra maradtam.
Elhagyott üzem
lettem!
Sorsom már csak a múltról üzen,
kietlen
udvaromon termelt az élet
-mi mára semmivé lett!-
Mindenem omlik, romlik,
romba dől.
Elhagytak.
Magamra!
Árván!
Kitüremkedő tályog lettem
a Föld hátán,
semmi több.
Elmentek.
Sorsomra hagytak!
S az ő sorsuk(?)
se jobb!!!
Törekedtek, robotoltak,
kávéztak, rohantak
dolguk után,
udvaromon munkásemberek
szívták olcsó cigarettájukat,
beszéltek, családról, nőről,
fociról, szép jövőről- mi mára semmivé lett.
Az enyém s az övék!
Pusztulok, omlok, romlok,
szertefoszlok…
Napra-nap. nyárra-tél,
évről-év
így megy. Még maradok!
Meddig???
Nem tudom.
De egyszer bedől a kerítésem,
tetőim berogynak,
falaim összeomolnak,
széthordanak!
Nem leszek más már , mint
törmelék-kupac.
S(h)IT(t)!!!!
Hűlt helyemen kóbor kutyák
farkukat kergetik
Jelige: kisvonat11
Csatlakozás
Egy recsegve búgó hang beszél
a dübörgés ma is késni fog
és késnek még a hiányosabb
helyekre érkező válaszok,
a várakozás csillapítja
még a peronrezdüléseket
változó nyomtávolságokon
tagokba futnak a kételyek,
a vágánycsoportból kiválik
néhány ellenkező görbület
az ütközők menetrend szerint
homályba tolják a fényeket,
vezetékek remegve jelzik
a csökkenő távolságokat
a csalódás előszeléből
megnövekszik egy tehervonat,
bányakavicstól és homoktól
púposodnak szállítmányai
szemek tárnáin átsuhannak
mint hegycsúcsok apró álmai,
a gördülés emlékbe fordul
összébb fonódó sínpárokon
a vágyódás utánaporzik
s lehull az elágazásokon,
a visszhangzás végül újra szól
találkozásoknak ad reményt
két egész, ha egymásba hajlik
a végtelen ívpótlékaként.
