A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
Szilánkos száraz föld,
porzó tüdejű gondolat
csorba cserepes száj
üveges szemek - törött ablakok.
Én is elhagyatott gyár vagyok
ma már nem hasadok tovább
a termelés is leáll,
ha kilépsz a szobából.
Az évszak óramutatója télre áll már,
amikor három jóbarát csendben a vonatra vár.
Az alacsonyabbik a váróba be nem merészkedik,
csupán - a másik kettőt fürkészi bután.
„Miért nem foglalsz helyet?” kérdi a harmadik,
habár ő is félig a jeges levegőben ül
mindenki számára érthetetlenül.
a vasútállomás makettje papírból
volt az első karácsonyi ajándékom
amire vissza tudok emlékezni
minden évben jézuska hozott valamit
hozzá, tavalyelőtt hidat, tavaly sorompót
idén vonatot kérek, de síneket nem
szeretnék, mert ahhoz kell menetrend
hangosbemondó, óra
majd megkérem, legyen ő kalauz
én meg az utas és érvényesítse a jegyemet
vissza, de ne engedje soha többé
azt a szerelvényt befutni sötét alagútba
amikor megérkezett az első csodakapszula,
még gyanakodva méregette minden tekintet.
bár kétezerre megjövendölve lett, csak az fura,
olyan szivarforma ez, amit bárki leinthet.
ráadásul egy nyugdíjas benzinkutas tart ott
kiselőadást - mint átképzett életmenedzser -
ahol tegnap reggel még borravalóért hajtott,
s elhinti, kinek ez nem igénye, nem ember.
Egy csipetnyi aggodalmat
látok.
Nem helyes, sőt ez így
felesleges.
Döntésem mivoltát hiba
felülírni.
S Istenem ajándékát nem
felismerni.
Egy kanálnyi furcsa hiányt
érzek.
Melyben a kétség valamiért
feloldódott.
S ha e főzött drogot
beveszem.
Hatása által kétséget s félelmet
elvethetem.
Hogy mi az a kétség
bennem?
A magamtól való nyers
félelem.
Mi van, ha nem eléggé
szeretem?
De ha vele vagyok
kettesben,
Lelkemben nyugalom s minden
rendben.
Ezért kérlek, hogy gyújtsd meg
bennem.
Azt a fel-felparázsló
tüzet.
Úgy, hogy többé ne féljek így:
"Jaj kialszik a tüzem!"
Az utca termése a gyerek.
Kerítéseken
És kanálison át
Követik helyettünk
Az elvesztett mesék
Jó mélyre ásott
Titkos nyomát.
A mi utcánkban gazdag a föld,
Ontja magából
A gyerekeket,
Hol itt, hol ott
Bukkan föl megint
Egy új arc, s jegyezhetsz
Egy újabb nevet.
Vass Vidort a rozsda marja.
„Fogért fogat, szemért szemet!”-
- Bőg, akár a puszták varja
S nagy gödörbe rozsdát temet.
Földben szép szabályos e lik,
Téglatest a kubatúra,
S vasoxiddal vígan telik,
Mint szivaros Kuba túra.
Egy ember, akit az ég rég elátkozott
Hátával támasztja a nehéz oszlopot.
A várost a füstköd homályba borítja,
A korlát a lépcsőt magához szorítja.
A vonatra váró agyán épp átsuhan,
Hogy az állomáson oly sok a párhuzam.
Kerítésoszlopok merednek az égnek,
Nincsenek sínpárok, melyek összeérnek.
Túl a senki földjén áll egy gyárépület.
Évek óta tart itt a gyártási szünet.
A falakon belül nincsenek már gépek.
Magas csarnokában nem dolgoznak népek.
Itt szegény emberek keresték az éhbért,
életet, családot áldoztak kis pénzért.
Mennyi sors volt melyet szakadékba sodort,
hányszor fogadta be magába a nyomort!