A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
Akár az elhagyott gyár-üzemek:
olyan az én elárvult lelkem...
(Ércről és vasról énekeltem,
akár az elhagyott gyár-üzemek...)
S mostan a megfakult ősz-levelek
szívemnek kertjében (a Kertben)
szanaszét hevernek, leverten.
S miként az elhagyott gyár-üzemek
Szilánkos száraz föld,
porzó tüdejű gondolat
csorba cserepes száj
üveges szemek - törött ablakok.
Én is elhagyatott gyár vagyok
ma már nem hasadok tovább
a termelés is leáll,
ha kilépsz a szobából.
Hajnal hidege lágy csendet csent
az állomás bágyadt szürkesége köré.
Arcára most komor fátylat lehelt
a köd, mely lomhán terebélyesedett
szét robusztus épületek utcái közé.
Vártalak, akár egy gyermek ha
télnek fuvallata karácsonyt emleget,
s fagyos ablaküvegen hópihe kopogtat,
figyeli éjjel minden didergő álmodat,
majd szellő szárnyán tovareppen.
Az utolsó vonat is kifutott,
az állomás üresen áll,
sehol egy lélek,
porzik a járda, a büfé is zárva,
a peronra egyedül lépek.
Téged vártalak, s azt hittem,
legalább az éjfélivel itt leszel,
Keszthely felől, apró nőalak,
fejemben édessé vizionált képek,
elharapott szép szavak,
akár a csokis parány,
ropogós emlékek,
ötven kiló valahány…
Az évszak óramutatója télre áll már,
amikor három jóbarát csendben a vonatra vár.
Az alacsonyabbik a váróba be nem merészkedik,
csupán - a másik kettőt fürkészi bután.
„Miért nem foglalsz helyet?” kérdi a harmadik,
habár ő is félig a jeges levegőben ül
mindenki számára érthetetlenül.
A szürke árnyai
ordítják a magányt.
A ködfátyol ölében
borongva, társtalan
áll a férfi, a lány.
Pár lépés csupán
mit tenni kéne,
de félnek. Kellenének?
A csöndmasszán áthallik
a vonat zakatolás.
Bátortalan pillantás,
röpke szemvillanás
a gyűrött alak felé.
Tétova mozdulat törik
meg a konok hát görbületén.
Sikolt a fék, lassan
gördül a szerelvény
az állomás elé.
Csizmám bélésébe szivárgott szürke latyakban
görbítem be az ujjaimat. Szorosan tapad össze
mind. Ahogy éhes sas pontos karma a zsákmányt,
tegnapom elpazarolt melegét csizmámba szorítom.
Minden sáros, szürke, fehér, és barna, fakul, csak
egy múlt századi képeslap, a színét lehalászták,
arcom halvány gondolat. Árnyék. Ráfagy a képre.
Korlátok cikk-cakkja emel keretet körülöttem.
a vasútállomás makettje papírból
volt az első karácsonyi ajándékom
amire vissza tudok emlékezni
minden évben jézuska hozott valamit
hozzá, tavalyelőtt hidat, tavaly sorompót
idén vonatot kérek, de síneket nem
szeretnék, mert ahhoz kell menetrend
hangosbemondó, óra
majd megkérem, legyen ő kalauz
én meg az utas és érvényesítse a jegyemet
vissza, de ne engedje soha többé
azt a szerelvényt befutni sötét alagútba
A köd fátyolán túl a város dereng.
Oda hívlak magamhoz, ha itt kiszállsz.
Fimon vonalak szemzugainkban,
Mosolyogj. Hó fedi el a lábak nyomát.
Még várok a másik peronon.
Valakin áttűz a reggeli fény.
Kontúrja közt halvány kegyelem.
Végigfut a tekintet a korlát bordaívén.
Négy perc alatt halt ki az állomás:
hol az előbb százan voltak, nincs más,
mint egy piros kabátos, vékony lány
lehajtott fejjel ülve a peron padján.
Sós, ragadós a szél csípte arca,
s festékes könnye gördül a két ajakra
- azokra az édes nem rég csókoltakra.
Négy perc alatt halt ki az állomás.
Csend győzte le a szörnyű zsibongást:
a mozdonyt, a füttyszót, a bemondót,
bőröndkereket, csapkodást, búcsúszót.
Üres lett, mint a lányka lelke,
kit most hagyott ott a szerelme
hónapokra, évekre, vagy egy életre!?