A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
Amikor először dolgoztam,
akkor az ősemberré váltam.
Utoljára tegnap dolgoztam:
részeg disznó - négykézláb jártam.
Fagyott tükörbe hiába tekintenék,
egykori énem csupán múló töredék.
Ajkaimra olvadnak hulló hópihék,
fájón égető csókod rég volt álomkép.
Ölébe húz a csend, megnyugtató a szél,
vonatablakból kíváncsi szempár se néz.
Halvány emléked már eltemette a tél,
magammal vagyok egyedül, ennyi elég.
Bomlik a rend, mert oszlik a rendszer,
Nem kell a korlát, minek a család?
Csak mennék a sötétből a fény felé
Szabadságigényből.
Haladok a fény felé, mi egyre sötétebb,
Hol van az út vége? sohasem érem el.
Köbe vésett szabályoktól menekülök
Szabadságigényből.
Megerőszakolt
föld, a hideg falak,
vasat harsogva emésztő rozsda,
s némaság.
Égre emelt tekintetek,
s várakozás.
Nem tülekszik,
igyekszik senki sem
átölelni a fém szörnyetegét,
mit a jólét
hazugsága működtetett.
Logisztika.
istent az ember alkotta nem fordítva
mondta apám valahányszor elsírtam magam
hogy miért kell meghalnom
azt hitte ezzel megvigasztal
az emlékezetemben mindez már hallgatássá vált
pedig apám nem hallgatott
látod a kékséget
vagy a mindent elnyelő éjszakát
nagy az éj nagy az ég és nagy a csend
ebből építette az emberfia
ebből és reményből
vázat köré rostokat izomból
edzett inakat melyek az ég alját megtartják
aztán vért pumpált belé vörös olajat
amitől isten lehet
Zakatoló szívek és álmok tárhelye,
kihunyt parázs, fellobbanó várakozások
itatják át a kopott helyet.
Meghitt vagy elsietett találkozások
hullámzó színtere,
Ködös és elhallgatott igazságok
játéka lebben fénytelenül.
Beérkező tétovázások,
kifutó bizonytalanságok
tévesztik meg a döntéseket,
érvényes pálfordulások,
lejáratott hallhatatlanságok
bomlasztják szabadság szellemét.
A nagyváros körül áll
rengeteg állomás,
s menekülnék,
ha tudnám,
valaki vár,
az átsuhanó vonatnak suttognám,
vigyen oda, hol elmondják,
miért áll e világ,
s mi az, mit én
ehhez hozzátennék,
mert kit érdekel, hogy fiatal
vagyok, ha elveszett,
és nem tudja, mit akar,
hogy kinek és hová kellek,
de addig a vonatok
zakatolnak, a peronon
senki se áll,
én felszállnék, de a vágányzár
nem enged,
csak egy lépcső végtelen
fokai peregnek
le szemem
előtt. S lassan
szétcsúsznak bennem
a világmegváltó
ötletek.
Árva madár röpül a hangáron át
Megpihenni száll a rozsdás csőre
Csőre kitátva károgja vesztét
Mikor röptére tárja szárnyát
A rozsdás ócska cső hull alá
Hulla lába látszik csak
Mára vége a munkának
Csörömpöl a vasrom
Az üzem már csak avas rom
Zeng – kong a hangom
A gyár bezárt
Ébredek, kelek,
tükörbe nézek,
eszek gyorsan, hogy öltözzek,
otthonról lelépek,
vezetek,
a műszakra időben beérek,
rázok kezet,
köszönök jó reggeltet,
teszek, veszek,
intézkedek,
elvégzem mit főnökék kérnek,
egyet ha tudok ebédelek,
jóllakott leszek,
egy órára nézek,
hol van míg végzek?
Mindjárt repülnek
az utolsó emailek,
majd elmegyek.
Útközben beszélgetek,
kicsit nevetek.
Hazaérek.
Tévézek.
A társammal összenézek.
Vacsorára egyek?
Lefekszek.
Kikapcsolom a gépezetet.
Reggelig így is elleszek.
Szebb jövőre nézek,
Látok idilli képeket.
Ébredek...
Az elhagyott üzem vajon mit üzen?
Része a tájnak, a múló világnak.
Ahogy méltósággal elterül a pusztán,
Olyan bágyadtan néz, szinte tisztán.
Egyszer erős volt és kemény, ahogy élt,
Ahogy bádogfalai közt életre kélt.
Ahogy hirdette, hogy kemény, mint a kő,
Ahogy számára nincs már több jövő.