A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
Alszik a város, alszanak az utcák,
Alszanak a kertek, alszanak a házak,
Alszanak a szobák, alszanak a polcok,
Alszanak a boldog s szomorú Lázak.
Egyetlen házikó virraszt még az éjben,
Annak is egyetlen, virrasztó ablaka,
Az éjjeli lámpa sárga fényű, forró,
Keresztül libben egy gyermekkor dallama.
Beborít a köd, akár gyűlölet a gyengéket,
beleolvadok, mint havas tájba sarki nyulak.
Azzá leszünk, amit megununk,
amit hátrahagynánk.
Szeretném, hogy jöjjön vonat.
Magára borult bársony
lepel takar;
nem vörös, fehér.
Tiszta, frissen köpült vaj,
vagy egy lepedő:
gyűrött,
mint ráncos homlokon
gőzzel, vasalhatatlan sors ráncai.
Üres, tiszta lap: magány,
annak szűzen hagyott szürkeségébe borult,
színtelen festékkel rajzolt életvonalán,
átlátszó, sehol semmi, senki,
nyugodt, süketen hangos magán állomás.
Minden öröm oly parány,
A Bánat a végtelen tenger,
Benne úszik a Magány.
A túlpart nem is látszik,
Befelé sodor egy csók-apály,
Mögöttem gyermek játszik.
Stoppoltál már valaha?
Ha igen, talán igazat adsz nekem ma,
abban amivel hasonlítom,
ha várod az autót az úton.
El szeretnél jutni valahova,
célod ismered, ez a titka.
Azt, hogy miként jutsz el oda,
előre nem tudhatod soha.
hiszen, tudható: nincs teremtés, ha nincs képzelőerő.
ímhol látható, mit idézett meg a féktelen álom,
hogyan is vegyített a nagy szellem és lélekkeverő?
itt, ahol majdan véletek együtt én is megtalálom
az életünk miértjét, hiszem, s vallom, a nagy tervező
zseniálisan ötvözte a célt, amely a végtelen
távolában is jól kivehető! és eme zöld mező,
ahol a természet vakon pazarolt, most az értelem
győzelmi indulója tarol, és hét határon át zeng!
de, persze ez nem afféle ódon retrográd munkadal,
amiben az elhallgatott igazság bugyután feszeng.
Ha a künn csupa kín,
s a söntésen sem mos túl a hörpintés,
a helyzet kilátástalan, de nem reménytelen
- nem árt egy kis betekintés.
Csak hunyd le kis szemed.
Lazíts.
Menj mélyebbre, és mélyebbre.
Eleinte sűrű szószban
Orpheusz rázza le magáról
levetett bőreid.
Képzeld el, hogy nem te, csak vagy,
tedd meg tétnek a tó tükrét.
Szemed kavics, két csobbanás,
A fekvő nyolcas két átjárható nulla.
Míg meggörbül, hajol, s ha már-már
nem is ő, akkor csúszik át.
e két hiány összevarr - nyelvet ölt.
Máma már nem hasad
többé.
Állomás. Ne hidd, hogy más álma más.
e vérengző erő-mezőbe tűzött biztos pont,
hol hektikus a gravitáció.
Ködbe vessz, vagy délibábbá,
a műbőr gyorsan felejt.
az utak érted vannak, nem ellened.
(Indulj el egy úton, mert
ez a kereszteződés még elcsap.)
egy mindösszefolyt idő dalai
hol vagy, Vizi?
ezen a vonalon nincs ereje a térnek
az utasok otthonról haza sosem érnek
mobilokon itt senki sem beszél,
az ablakon bámulnak kifelé.
mire szolnokhoz ér a vonat, a szendvics
után maradt nejlonzacskóból csorgatva
könnyeikkel töltik meg a Tiszát, hogy aztán
a Körössel már a vonat szennyvize is keveredjen
és lehet, hogy ezért ilyen békés megye a
Viharsarok, vagy inkább azért mert ez a peron
mindig üres és nem mondhatom azt,
hogy nézd ott azt a vonatot.
Régi gyárba fúj a szél.
Hallgatom dalos szavát.
Régi kor miről beszél.
Hatva át az éjszakát.
Száz legény, ki erre járt.
Mind e gyárba dolgozott.
Száz leányra gyára várt.
Hol ruhát befoltozott.