A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
A felszínem kívánja az ő felszínét,
A külsőm kívánja az ő külsejét,
Szép hajfonatok, gyönyörű alak,
De érzem, más rejtezik a felszín alatt.
Édesen termő almafa tüskés gyökérrel,
Valóban édes, ha belül kukac rágja széjjel?
Kezed, mint kedves, színes toll, fekete betéttel,
Nyögve ír hálás szavakat, vérrel-verejtékkel.
Látomások
tünékeny szerepben
szemeden át hiába látok
ha én vak vagyok.
Ismersz ismeretlen,
önmagamat kevésbé.
Látszólagos változás
örök körforgás
kívül-belül
benned és veled létezem.
Egy csipetnyi aggodalmat
látok.
Nem helyes, sőt ez így
felesleges.
Döntésem mivoltát hiba
felülírni.
S Istenem ajándékát nem
felismerni.
Egy kanálnyi furcsa hiányt
érzek.
Melyben a kétség valamiért
feloldódott.
S ha e főzött drogot
beveszem.
Hatása által kétséget s félelmet
elvethetem.
Hogy mi az a kétség
bennem?
A magamtól való nyers
félelem.
Mi van, ha nem eléggé
szeretem?
De ha vele vagyok
kettesben,
Lelkemben nyugalom s minden
rendben.
Ezért kérlek, hogy gyújtsd meg
bennem.
Azt a fel-felparázsló
tüzet.
Úgy, hogy többé ne féljek így:
"Jaj kialszik a tüzem!"
Most ti élve eltemettek? Marom csak koporsóm fedelét?
A föld alatt nem hallik sikolyom, elnyeli gyorsan a sötét.
Nem úgy, mint egykoron a násznépi rivallban,
hangom mind közül kecsesen szólt,
s a fehér fátyolon libbent az akarat, nem némult el
ajkunkon a csók.
Most miért nem jössz? Miért nem kaparsz ki tíz körömmel?
Nem haltam meg, csak kicsit összetörtem…
Felesleges bármi, a föld súlya nehéz,
most már tényleg elmegyek,
itt hagyom e gyásznépi háremet.
Hozsannázzatok, tömjént is szórjatok,
majd gyászkoszorúmra szép szókat írjatok!
Még egy lélegzet, mintha tölgyesben járnék,
aztán alkonyul..s szemfedőmre csorog a piros vér,
de ajkamra nem ad már szózatot.
Nekem az Isten olyan, hogy tudom a múltat.
Fújtat a régmúlt leharcolt tüdeje,
süketek torz, hamis jelet adtak
a hadnak, itt a háborúk ideje.
Nekem az Isten olyan, hogy látom a jelent.
Cement, mely megkötne talán,
barát, ki gonoszságból jelent,
emelkedik a gyalázat sarán.
Fölbuksz megint álmod habjaiból,
- a valóság mosdat és öltöztet.
Ismered már mozdulatairól:
kiolvasott, nyitott könyv előtted.
Álmod langyos érintése elhagy.
Jégverejték ül homlokodon.
Szúr a víz, a valóság csak mosdat,
- mint egy gép úgy cselekszik monoton.
Hajnali csend. Ébredezik a lét.
Esőcseppek hullanak.
Az ég szürke inkább, mint kék.
Valódi Tavasz illat árad,
zápor, virágok, nedves aszfalt,
zöldellő levelei a fáknak.
Ülök a kertben, a világ most
nem több és nem kevesebb,
én bent vagyok, minden más
kint rekedt egy másik térben.
Hallom, ahogy az úton az autók
vízpermetet vernek.
Zsenge ifjú lágy csókja
ringat naphosszat el,s tova.
Tudatnak elveszett rút kódja
szerelmet vall,azt súgja:
Boldog a perc veled,
minden nap és álom alatt ha élek,
csókodból minden falat libbent az ég felé.
Mert súgja:
Kérlek örökké éljünk,ha meg nem halunk,
tán soha el nem vész az,
mit szerelemnek hív tudatunk.
Virágként lát minket világ,mint gaz,
mely gyermeknek virág,
s azok vagyunk mind,
örökké él bennünk világ.
Felé tett reményünk a hit,
mely vágyak vad uralmában,
csüggedt álom,de erős
szilárd talp tudatában.
Két szívből így lészen hős!
Kezdetben
kívül – belül
a Semmiben
minden megvolt;
magva lett az Egy.
Az ősrobbanás burka
megrepedt;
mosolygott az Isten.
Így lettem én,
és így születtél Te.
Elfutnál, ha mernél
a kívül-belül maró kín elől.
Megbénít az agyad
s benne a labirintus anyag.
Elméd mint tűz lánggal
éget s perzsel minden kéjed.
Félelmed súlya nagy
s ha lelkedben az érzés meg is fagy
hited felemelne
mert két kezed szeretete szenved
égnek emelt arcod
jele a magaddal vívott harcod
s gyermeki hangod