A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
a szerelem a mindenfajta szerelem a búgócsiga a szélfútta
láng a lidérctűz se perc alatt megölhet nevetéssel fénnyel
csinos lányokkal úgy hogy nem halsz meg a szerelem
a mindenfajta szerelem a lassú föld felett lengő zsongásával
fodrozó szoknyák ágyba terelgető duruzsolásával duke
ellington-muzsikával ahogy mosolyog hátradől cigarettára
gyújt és ledobja harisnyáját melle rózsabimbó combjai közt
fügék hasadnak a bűnös-vagyok-ments-meg szerelem amikor
nap nem melegít pucérkodik az izgalomtól megcsillanó kicsi
halma ragyog magányos bolygónk fölött őrködő hold
fénybalzsamozza viaskodó rejtekünk ott függ a kialvó tüzek
fogyatkozó buckái fölött aztán összegereblyézzük a hamurakást
mert csak az a szerelem ahogy a csillagok hajók és fároszok
egymás vonzásában a félsz homályos torlaszán túl a mindenfajta
szerelem főként az első szerelem se perc alatt megölhet csöpörgős
esővé hűl majd ónos havazássá egy utolsó támadás erejével öl
pusztít cukormáz-burkot lehel az éledő rügyre aztán tart ameddig
tart mert csak az a szerelem amelyik nem habzsol mint éhínségben
előbb ízlel nyelvvel simogat a testben illan el-szét újratermelődő
nedvei nem áradnak minden lomha sejtbe a mindenfajta szerelmet
végtelenszer újrajátsszuk mint a hibákat az utolsó amitől nem
meghalunk hanem együtt vele anélkül megbánnánk
Az elhagyott üzem vajon mit üzen?
Része a tájnak, a múló világnak.
Ahogy méltósággal elterül a pusztán,
Olyan bágyadtan néz, szinte tisztán.
Egyszer erős volt és kemény, ahogy élt,
Ahogy bádogfalai közt életre kélt.
Ahogy hirdette, hogy kemény, mint a kő,
Ahogy számára nincs már több jövő.
Alszik a város, alszanak az utcák,
Alszanak a kertek, alszanak a házak,
Alszanak a szobák, alszanak a polcok,
Alszanak a boldog s szomorú Lázak.
Egyetlen házikó virraszt még az éjben,
Annak is egyetlen, virrasztó ablaka,
Az éjjeli lámpa sárga fényű, forró,
Keresztül libben egy gyermekkor dallama.
Ha a künn csupa kín,
s a söntésen sem mos túl a hörpintés,
a helyzet kilátástalan, de nem reménytelen
- nem árt egy kis betekintés.
Csak hunyd le kis szemed.
Lazíts.
Menj mélyebbre, és mélyebbre.
Eleinte sűrű szószban
Orpheusz rázza le magáról
levetett bőreid.
Képzeld el, hogy nem te, csak vagy,
tedd meg tétnek a tó tükrét.
Szemed kavics, két csobbanás,
A fekvő nyolcas két átjárható nulla.
Míg meggörbül, hajol, s ha már-már
nem is ő, akkor csúszik át.
e két hiány összevarr - nyelvet ölt.
Máma már nem hasad
többé.
Homlokomat az ablaknak szorítom,
- túl sok rontás van már e szem mögött –
ezért talán, mint túl feszes ruhába,
arcom örök mosolyba öltözött.
Mint ki vonatban mindig háttal ülve
minden szépen csak elmenőben láthat
megfoszt a sors a mindig várhatótól,
s mit tár elém? – elfutó csodákat.
Égi kapu lassan nyílik,
Bent az idő sosem múlik.
Egyik lában itt,
Másik lábam ott,
Kettőig sem számolok
És máris ott vagyok!
*
Két nap ragyog a világon,
De én azt a régit vágyom.
Innen – oda elrepülnék,
Kedvesemhez elszegődnék.
*
Délutánra pedig már otthon kellett
lennie, megöntözni a kutyát
megetetni a virágokat.
Kívül, belül, végtelenül
Bolyongok Utamon,
A tudatom, mit rejteget,
Hiába Kutatom.
Kívül, belül töretlenül,
Vágyom, hogy rám találj,
Dagállyá váljék általad,
Magányos, bús apály.
Úgy képzeltem el, hogy majd menekül,
Mert kívül-belül ez az alázat.
S most szemembe néz nem kért egyedül,
Ő teszi, tárjam az ajtót, járjam be a házat.
A kocsma ajtajában ott áll borosan,
A sárga villany elömlik alakján.
Vonzó árnya a falra vetül,
Játszana most is, ha hagynám.
A köd fátyolán túl a város dereng.
Oda hívlak magamhoz, ha itt kiszállsz.
Fimon vonalak szemzugainkban,
Mosolyogj. Hó fedi el a lábak nyomát.
Még várok a másik peronon.
Valakin áttűz a reggeli fény.
Kontúrja közt halvány kegyelem.
Végigfut a tekintet a korlát bordaívén.