A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
Bukdácsolok, míg imbolyogva célt talál világtalan
szemem. Az út is megrepedt, éles fogak gáncsolnak el,
kátyúkba süllyedek. Mint annyiszor, letérdelek,
felállok ismét. Most sietni kellene.
Tudom, hogy itt vannak, belőlem sarjad halk jelenléte
majd’ minden elfelejtett múltnak. Mintha írva volnának.
Megrendeztem, hogy én most imbolyogva elsétálok.
A füst falat húz, nincs mit összegezni már.
Rosdás vaskapu régen zárva,
nincs ember ki szélesre tárja
csak a széljár ki-be rajta
Elárvult a gépsor, nincsen munka rajta.
Itt megált az élet, csak a rozsda marja
már munkás kezek nem dolgoznak rajta
A szél kitört ablakok közt munkásokat,
keres hogy hajukat fel borzolja.
Akár az elhagyott gyár-üzemek:
olyan az én elárvult lelkem...
(Ércről és vasról énekeltem,
akár az elhagyott gyár-üzemek...)
S mostan a megfakult ősz-levelek
szívemnek kertjében (a Kertben)
szanaszét hevernek, leverten.
S miként az elhagyott gyár-üzemek
Szilánkos száraz föld,
porzó tüdejű gondolat
csorba cserepes száj
üveges szemek - törött ablakok.
Én is elhagyatott gyár vagyok
ma már nem hasadok tovább
a termelés is leáll,
ha kilépsz a szobából.
Hajnal hidege lágy csendet csent
az állomás bágyadt szürkesége köré.
Arcára most komor fátylat lehelt
a köd, mely lomhán terebélyesedett
szét robusztus épületek utcái közé.
Vártalak, akár egy gyermek ha
télnek fuvallata karácsonyt emleget,
s fagyos ablaküvegen hópihe kopogtat,
figyeli éjjel minden didergő álmodat,
majd szellő szárnyán tovareppen.
Az utolsó vonat is kifutott,
az állomás üresen áll,
sehol egy lélek,
porzik a járda, a büfé is zárva,
a peronra egyedül lépek.
Téged vártalak, s azt hittem,
legalább az éjfélivel itt leszel,
Keszthely felől, apró nőalak,
fejemben édessé vizionált képek,
elharapott szép szavak,
akár a csokis parány,
ropogós emlékek,
ötven kiló valahány…
Isten elvett tőled egyet,
A második szenvedett,
Harmadikat te ölöd meg.
a negyedik veszted lesz.
A harmadik termő fádat
gyümölcsöstől kivágtad,
Beborul a csillagos ég,
örök sötét éjt várhatsz!
Nem jár már itt vonat
Csak a hó meg a szél
Megkövült pillanat
Amikor nem jöttél
Ott ültem egy padon
Arcom a szívemen
Majdnem-könny, nem hagyom
Csak folyna szüntelen
Nálad hányszor dörömböltem
Hogy megmutasd, mi őrzöl benn
S hányszor nem nyitottál ajtót
Elbújtál a kinti zajtól
Bent te s a csend, mit úgy féltesz
Kint én és mi senkivé tesz
A távolság, karod helyett
Csak az ölel, nem adsz helyet
Persze ezt is szépiában,
szépen programozható nosztalgiában látod,
s ott nem messze – tőled egy kicsit balra –
feléd fordul az az ismerős barna,
s a többi színeket, mint szabad akaratot a karma,
akár egy potmétert, szürkéig lehúzza,
s te ott maradsz egyformán, magaddal szériában,
és megsokasodva sietsz oda, ahol a tovább van.