A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
Bukdácsolok, míg imbolyogva célt talál világtalan
szemem. Az út is megrepedt, éles fogak gáncsolnak el,
kátyúkba süllyedek. Mint annyiszor, letérdelek,
felállok ismét. Most sietni kellene.
Tudom, hogy itt vannak, belőlem sarjad halk jelenléte
majd’ minden elfelejtett múltnak. Mintha írva volnának.
Megrendeztem, hogy én most imbolyogva elsétálok.
A füst falat húz, nincs mit összegezni már.
Rosdás vaskapu régen zárva,
nincs ember ki szélesre tárja
csak a széljár ki-be rajta
Elárvult a gépsor, nincsen munka rajta.
Itt megált az élet, csak a rozsda marja
már munkás kezek nem dolgoznak rajta
A szél kitört ablakok közt munkásokat,
keres hogy hajukat fel borzolja.
Akár az elhagyott gyár-üzemek:
olyan az én elárvult lelkem...
(Ércről és vasról énekeltem,
akár az elhagyott gyár-üzemek...)
S mostan a megfakult ősz-levelek
szívemnek kertjében (a Kertben)
szanaszét hevernek, leverten.
S miként az elhagyott gyár-üzemek
Szilánkos száraz föld,
porzó tüdejű gondolat
csorba cserepes száj
üveges szemek - törött ablakok.
Én is elhagyatott gyár vagyok
ma már nem hasadok tovább
a termelés is leáll,
ha kilépsz a szobából.
Kihalt állomáson állok egymagam,
csak a csend beszél, szavainak súlya van.
Hallgatom, s közben töprengek, az ám!
Merre is induljak, hol van a hazám?
Kéregető koldus jutott az eszembe,
azonnal cigiért nyúltam a zsebembe.
Rágyújtottam, füstje megcsípte a szemem,
érzem hiányzik nekem a kedvesem.
Elhagyott az üzem,
Vajon mit is üzen.
Hol régen a gazdaság dübörgött,
Ma csak csönd van, az idő rég eltűzött.
Ez a világ a munkába űz,
Mégsem ég itt többet a tűz.
Miért hagyták vajon veszni,
Kedvem lenne megkérdezni.
Talán nem volt elég modern,
Mert a kép most úgymond western.
Kép, piros, sárga szemetet fúj szét a szél,
Az épület sorsának beköszöntött a tél.
Elhagyott konténerek hevernek szerteszét,
Akármit is teszek, itt már nem segít a gyászbeszéd.
Kialudtak a fények, megmarad a sötét,
Nem fűti már gőz a gyárnak semelyik csövét,
Szép lassan megeszik a férgek,
Nem zúgnak benne többé a gépek,
S nem füstöl többé a kémény,
Itt hagyták rohadni békén.
Nézem a képet , szomorúságot érzek,
szinte rám üvölt, a benti, süket csend.
Áll még az épület, de gazdátlan-sivár,
nem vidítja életzaj, soha már.
Mementó, emlék, lencsevégre kapva,
ha jól fülelek, csak előbújnak azok,
a rosszcsont, kacagó napok, mikor
az ember életet vitt be, és az üzem,
életet adott.
Rád írhatok.
A váltakozva tűnő napszakok
között megdermedt, porló állapot
maradtál.
Rád komponálhatok
egy bánatos kis dallamot.
Történetet.
Ha rám hagyod
homályos ablakod
törött üvegcserép-zenéjét
cserébe.
Magányod porló rakterébe lépve
mesélhetek,
ha hallgatod.
Ha átadod
lecsorgó éjszakád és nappalod
naponta újrafestett, régi képét.
Rajzolhatok
sovány és korgó gépeket,
ha elhagyott, kifosztott gyomrod mélyén lépkedek.
Terítsd körém
pókhálóként szétmálló, nagy tered.
Terítsd körém
a csöndedet, ha hallgatok.
Zenélhetek neked.
Rád írhatok.
Lila ködképekkel vegyülve
hunyt szemem könnyel tele.
Mi lehet ez? Figyelmeztetés?
Transzcendens intő jelek?
X-aktás titkok lappanganak
a megoldások helyett…
Testem távoli zugaiból
kilüktetnek az erek.
Fekete foltok keringenek
lelkem sikolya felett.
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
Akinek nem jut munkahely,
Kinek arcán nem csillan remény,
Ki küszködve, gondok között él.
Vállalna munkát – mindenfélét,
Nincs soha sehol szabad hely,
Fehér már minden haja szála,
Nem veszi észre maga sem.