A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
Alszik a város, alszanak az utcák,
Alszanak a kertek, alszanak a házak,
Alszanak a szobák, alszanak a polcok,
Alszanak a boldog s szomorú Lázak.
Egyetlen házikó virraszt még az éjben,
Annak is egyetlen, virrasztó ablaka,
Az éjjeli lámpa sárga fényű, forró,
Keresztül libben egy gyermekkor dallama.
Minden öröm oly parány,
A Bánat a végtelen tenger,
Benne úszik a Magány.
A túlpart nem is látszik,
Befelé sodor egy csók-apály,
Mögöttem gyermek játszik.
Régi gyárba fúj a szél.
Hallgatom dalos szavát.
Régi kor miről beszél.
Hatva át az éjszakát.
Száz legény, ki erre járt.
Mind e gyárba dolgozott.
Száz leányra gyára várt.
Hol ruhát befoltozott.
a biciklid alattad, a küllőket számolod,
mindig ugyanannyi, szeretnéd hinni,
hogy jöhet vonat, de nem csillan semmi,
sem sín, sem szilánk, mindenre tej folyt,
a szemedből csorog, egyre nő a tejszint
a bokádat verdesi, nincs annyi kifli,
ami felitatná, pedig hogy szereti
a kiflit tejjel, tejjel bármi
neki már reggeli,
de most csak te vagy itt ember,
a tisztelt utazóközönség,
a többiek legfeljebb kukák vagy padok,
őket is ellepi
a léha tejség, csak a felüljáró
ússza meg, hátaddal tartod,
hátha onnan jön egy zsák forró
kiflivel,
nehogy tejes legyen a talpa
Ott vagyunk, ahol a Tejút tekint
csillagporból szőtt űrporondra,
ott, hol galaxisok árnyéka ring
és a Nap rávetül a Holdra.
Mi vagyunk, kikre a Tejút lenéz,
kozmoszködbe vesző fénylidércek,
kikben a teremtés csillagpenész,
kikben a rossz fekete ígéret.
A réseken át táncos, tarka fények
Lövellnek ki a fekete sivárba,
Zizegnek, szöknek, fickándoznak, élnek,
Valahol bent vagy, látom, ég a lámpa.
A vakság bennem kósza merszet érlel,
Benyitni biztat, sürgetőn, kitartón,
Mégis csak állok, izzadó tenyérrel:
Benyitni, jó. Benyitni. Melyik ajtón?
Felizzanak a forró tűzkilincsek,
Az éjszakának már a holdja sincs meg.
perceken át
folyik a tél
hólé fröccsen
sárlé fröccsen
perceken át
vacog a tér
fagyba dermed
szívbe dermed
sose jutsz
se ide
se oda
az idő nem áll meg
mostoha
tavaszod nem lesz
sohase tervezz
harmatos szűzies
szuszogást
tüdődben fetrengő
szmogszagú buszfelhő
telik a
telik a
telik a
tél
szürke magányos állomás
akár egy elhagyott üzem
félszeg fickó vár senki más
lesi tán van egy kis tüzem
tócsákban szétázó csikkek
szélsodort műanyag pohár
vonaton elmesélt viccek
itthagyott piaci kosár
Kitermelte a gondolkodás
azt, ami kitermelhető.
Az elmélet gyártósorán
sok, szilánkra tört szó után
a látszat értékelhető.
Az emlékezés rakterében
az anyagmozgatás kevés.
Nincs már munkára fogható,
küszöbjein túlbolyongó
anyagtalanra ébredés.