A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
Kicsi vagyok, földön állok,
Világfává nyújtózkodok.
Két karommal égig nyúlok,
Nap atyánk gyermeke vagyok.
Kicsi vagyok, földön állok,
Őseimhez fohászkodok.
Miként fát a gyökere,
Őriz ősök szelleme.
Az elszürkült tájban tejfehér látomás,
hull a hó, a tavasz messze még. Számolás
minden nap az élet, véges várakozás,
mert jön a kikelet és ez új állomás
lesz majd a sorsunkban. Oktalan hyple-olás,
azt mondod? Tévedsz, mert ez csak vádaskodás.
Hinned kell abban, hogy mindig van változás,
van, mi árt és van, mit áthat a pártolás,
ebben higgy, mert segít, jöhet egy like-olás
és ha igazam lesz, folyhat az áldomás.
Most a múltból élj! Az emlékképtárolás
segít, ha úgy érzed, reád szállt a rontás,
és a jó dolgokon kattan a zárolás,
higgy, életiránytűdön lesz jó tájolás!
Valami jöhetne, úgy zúg e csendhomály!
Valami színes kéne a fény rend fokán.
Ölel mereven a vad színlelt nyugalom:
erőt feszítve ráz, zord lőporos sorsom.
Most megállt az idő, vajon hova tovább?
Magányában vétkezik, az, ki álmot vár?
Hideg leplek közt rám tört furcsa látomás...
Keres havas peronon eltűnt láz nyomát.
Kívül belül
halált prüszkölő dübörgés vakítja el nedves szemem
húsomba vájó ordító csontjai napként pezsegnek
széthasít a várakozás ólomsúlyú gerjedelme
kiveszett orromból bőrének lüktető hevülete
véremben ötperces fájdalomként terjed szét hiánya
kiöntve haragját a tomboló idő mámorába
kívül-belül.