A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
Kívül belül
halált prüszkölő dübörgés vakítja el nedves szemem
húsomba vájó ordító csontjai napként pezsegnek
széthasít a várakozás ólomsúlyú gerjedelme
kiveszett orromból bőrének lüktető hevülete
véremben ötperces fájdalomként terjed szét hiánya
kiöntve haragját a tomboló idő mámorába
kívül-belül.
Ajtók csapódnak előttem…
Életem koordinátáit
keresztté csomózták
az együtt töltött évek,
a gyámoltalanság haragján
bűnné nőtt,
olcsó hitszegések.
Dal nélküli már a kín
az örökös viták léha árnyain.
Kívül maradtam az életedből,
csak éltél távol,
mint egy tükrös tenger,
te kint én belül elveszetten.
Ajtók csapódtak mögötted…
A felszínem kívánja az ő felszínét,
A külsőm kívánja az ő külsejét,
Szép hajfonatok, gyönyörű alak,
De érzem, más rejtezik a felszín alatt.
Édesen termő almafa tüskés gyökérrel,
Valóban édes, ha belül kukac rágja széjjel?
Kezed, mint kedves, színes toll, fekete betéttel,
Nyögve ír hálás szavakat, vérrel-verejtékkel.
Látomások
tünékeny szerepben
szemeden át hiába látok
ha én vak vagyok.
Ismersz ismeretlen,
önmagamat kevésbé.
Látszólagos változás
örök körforgás
kívül-belül
benned és veled létezem.
Egy csipetnyi aggodalmat
látok.
Nem helyes, sőt ez így
felesleges.
Döntésem mivoltát hiba
felülírni.
S Istenem ajándékát nem
felismerni.
Egy kanálnyi furcsa hiányt
érzek.
Melyben a kétség valamiért
feloldódott.
S ha e főzött drogot
beveszem.
Hatása által kétséget s félelmet
elvethetem.
Hogy mi az a kétség
bennem?
A magamtól való nyers
félelem.
Mi van, ha nem eléggé
szeretem?
De ha vele vagyok
kettesben,
Lelkemben nyugalom s minden
rendben.
Ezért kérlek, hogy gyújtsd meg
bennem.
Azt a fel-felparázsló
tüzet.
Úgy, hogy többé ne féljek így:
"Jaj kialszik a tüzem!"
Most ti élve eltemettek? Marom csak koporsóm fedelét?
A föld alatt nem hallik sikolyom, elnyeli gyorsan a sötét.
Nem úgy, mint egykoron a násznépi rivallban,
hangom mind közül kecsesen szólt,
s a fehér fátyolon libbent az akarat, nem némult el
ajkunkon a csók.
Most miért nem jössz? Miért nem kaparsz ki tíz körömmel?
Nem haltam meg, csak kicsit összetörtem…
Felesleges bármi, a föld súlya nehéz,
most már tényleg elmegyek,
itt hagyom e gyásznépi háremet.
Hozsannázzatok, tömjént is szórjatok,
majd gyászkoszorúmra szép szókat írjatok!
Még egy lélegzet, mintha tölgyesben járnék,
aztán alkonyul..s szemfedőmre csorog a piros vér,
de ajkamra nem ad már szózatot.
konok tüzét lányom szemének
melyik létből kölcsönözte ki
sasszé batü s jön a pördület
mi honnanból hovába elviszi
az asztalnál egy néma pontozó
mást lát mit az elfogult soha
ki lép fel az emlékdobogóra
kit fed el állomások hópora
Nekem az Isten olyan, hogy tudom a múltat.
Fújtat a régmúlt leharcolt tüdeje,
süketek torz, hamis jelet adtak
a hadnak, itt a háborúk ideje.
Nekem az Isten olyan, hogy látom a jelent.
Cement, mely megkötne talán,
barát, ki gonoszságból jelent,
emelkedik a gyalázat sarán.
Fölbuksz megint álmod habjaiból,
- a valóság mosdat és öltöztet.
Ismered már mozdulatairól:
kiolvasott, nyitott könyv előtted.
Álmod langyos érintése elhagy.
Jégverejték ül homlokodon.
Szúr a víz, a valóság csak mosdat,
- mint egy gép úgy cselekszik monoton.
Hajnali csend. Ébredezik a lét.
Esőcseppek hullanak.
Az ég szürke inkább, mint kék.
Valódi Tavasz illat árad,
zápor, virágok, nedves aszfalt,
zöldellő levelei a fáknak.
Ülök a kertben, a világ most
nem több és nem kevesebb,
én bent vagyok, minden más
kint rekedt egy másik térben.
Hallom, ahogy az úton az autók
vízpermetet vernek.