A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
Rád írhatok.
A váltakozva tűnő napszakok
között megdermedt, porló állapot
maradtál.
Rád komponálhatok
egy bánatos kis dallamot.
Történetet.
Ha rám hagyod
homályos ablakod
törött üvegcserép-zenéjét
cserébe.
Magányod porló rakterébe lépve
mesélhetek,
ha hallgatod.
Ha átadod
lecsorgó éjszakád és nappalod
naponta újrafestett, régi képét.
Rajzolhatok
sovány és korgó gépeket,
ha elhagyott, kifosztott gyomrod mélyén lépkedek.
Terítsd körém
pókhálóként szétmálló, nagy tered.
Terítsd körém
a csöndedet, ha hallgatok.
Zenélhetek neked.
Rád írhatok.
Lila ködképekkel vegyülve
hunyt szemem könnyel tele.
Mi lehet ez? Figyelmeztetés?
Transzcendens intő jelek?
X-aktás titkok lappanganak
a megoldások helyett…
Testem távoli zugaiból
kilüktetnek az erek.
Fekete foltok keringenek
lelkem sikolya felett.
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
Akinek nem jut munkahely,
Kinek arcán nem csillan remény,
Ki küszködve, gondok között él.
Vállalna munkát – mindenfélét,
Nincs soha sehol szabad hely,
Fehér már minden haja szála,
Nem veszi észre maga sem.
Ébenfekete szobában
Megfektetve a kék nyolcast
A Végtelen lett a babám.
Kéjfrigyünk ablakot olvaszt,
Mely vérvörös-sárga parázs.
Kívül-belül izzó kilincs,
Halál előtt nincs akadály.
De nem őt vonzza a tíz inch:
Kulcslyukon át les meg anyád!
Elveszett csillagok alatt,
Bőrfalba burkolózva,
Ázva –fázva – elbábozva
Megálljt kiált a szó,
A szemedre szunnyadó,
Mert vériszapot mosott a partra a tó.
Betonra zuhansz, s betöröd
Saját fejed?
Te arcomon kővé váló esőcsepp.
A talajt körötted zúzva meghorpasztod.
Ha minden eltűnt a mélybe
Egyedül maradok.
Visszhangoznak a fekete terek.
A félelem elől zugot keres,
asszonyi méhben nyíló kört,
álmot, színesre fröccsenőt.
Naponta újjáépíti a falat,
Kőmíves Kelemen Déva alatt.
Kifröccsenő vér, magzatmáz,
köldökzsinór a kötőanyag.
A szív segédigéi is hiába,
kilátszik a csont magánya.
Gyerekszobába lép falon át,
Ismer mindent, nem kapcsol lámpát.
átkarolsz fejed vállamra hajtod
átkarollak fejem válladon
izzó csillagok izzó napok holdak maradnak mögöttünk
minden mögöttünk marad mi hozzánk nem tartozik
mert hozzád csak én hozzám csak te és
minden más elhanyagolható
a tejútrendszer imbolyog köröttünk
itthon vagyunk
majd nevesincs világok vesznek körül
összetartozásunk mind erősebb
a nevesincs világok sokasága
az érdektelen világok tömkelege is elmarad
mert csak te csak én
szeretetünk a mozgatórugó az erő
a kohézió a bolygók között
mert csak te mert csak én
x x x
szerelmem áradóbb mint a tenger szerelmem parttalanabb az óceánnál
szerelmem a mennyboltnál magasabb és hatalmasabb az erőnél
mely a világmindenséget összetartja
elküldöm hozzád erejét rád zúdítom
arany ezüst fotonok hullámzanak sugaraznak betöltenek
hatalmába kerít szerelmem
megtanít elfogadni hiába nem akarod kényszerít
fáj neked fájnia kell mert új érzés születik
bár nem tudtad rám vártál
rám hogy taníthassam neked szeretetet kapni is lehet
fáj de édes fájdalom a gyönyörhöz hasonló
te édes édes és tökéletes édes gyönyörűm világom mindenem
itt vagy velem igázol érzelmeiddel érzed az enyémek hatalmasabbak
nincs bennük gát nincs bennük korlát
mert bennem minden határtalan mint az égbolt az óceán a tenger a tenger
áradó mint a monszun meleg esői melyek fényesre mosnak
szerelmem adakozó ártatlan megértő és céltalan
minden tervet nélkülöz nincs benne akarat és nincsen én
csak te egyes egyedül
szeretetem odaadó tiéd
nem veszélyes bár maga a színtiszta veszély
nem végzetes bár végzet
ártalmatlan ártalom
nem szól megszólít veled van nincs veled és veled és benned
te velem és bennem és nem velem
világomban világod világodban számtalan világ enyém is a többi között
de világomban te vagy egyes egyedül te tökéletes érzés
értelem gyönyör fájdalom édes vezérlő sugaram
homlokod elborul mosolyod felragyog kelő nap fénye arcodon
kelő nap fényes melege az én arcom fénye perzselő
gyújtó és égető titkod vagyok
szívedben ott zokog egy magára hagyott szegény virág
kit befogadtál és megtagadtál kit mindig keresel
ki nélkül meg nem lehetsz de létjogosultsága nincsen
kivel véred együtt lüktet
átfolyik és vissza egyazon lépés vagyunk a Földön
nem téphetsz ki életedből a kötelék mi bennünket összefűz elszakíthatatlan
szerelmetes szent fiam kell hogy kitépjél
én egyetlen örök szerelmem békém világom világosságom tökéletesem
el kell hagynod engem hogy szabad légy el kell engedjelek
menj legyél szabad akarj velem maradni
felkelő napom lenyugvó napom éjszakám
minden percem sikoltja kalapálja dübörgi szeretlek szeretsz
az ég visszhangozza hangomat hangod
szerelmünk örökéletű
csillagok vigyázzák ragyogják tovább a végtelenbe
x x x
Micsoda tolulás!
Az űrnek mily zsúfolt üressége!
Álmok kavalkádja
és távozóban mind. Már túl a periférián.
Összetört sorsok, összetört létek.
Éledtek, enyésztek remények, igazodások
hol van a rend, a rendezettség?
A sivár falak őrzik.
Jajongtak fúrók, zokogtak köszörűk
elrabolt, megölt szerkezetek.
Feltámadásuk lesz-e még?
a kerítésnél a ringlispil
lábánál a kapuban kapuőr
sárga zakós faládát teker
rajta ugyanolyan sárgák a virágok
a tekerőn a cilinderes
hasán csúszik a mellény
kilóg belőle egy pöttyös
nyakkendő bajuszán csöppök
a feleség és a fiú szedi a pénzt
a tekerős arrébb áll
a jegyesek beszállhatnak
bőrökkel csatolják őket a székre
a feleség retikülje piros
közepénél domborodik a virág
ugyanolyan mint a tekerősé
a kisfiú nadrágja sárga
mint a tekerősé
a kendője pöttyös
mint a cilinderesé
Felszaggatták, ellopták
a talpfákat, síneket.
Tolvajidők elorozták
az élettel telt színeket.
Minden szürke, színtelen.
Az állomás kihalt, kietlen.
A táj megsemmisíti magát.
Olyan, akár a kiürített láger.
Felszívódik a kandeláber,
a peron, a kerítés, a korlát.
Nincs utas, nincs hordár.