A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
Fagyott tükörbe hiába tekintenék,
egykori énem csupán múló töredék.
Ajkaimra olvadnak hulló hópihék,
fájón égető csókod rég volt álomkép.
Ölébe húz a csend, megnyugtató a szél,
vonatablakból kíváncsi szempár se néz.
Halvány emléked már eltemette a tél,
magammal vagyok egyedül, ennyi elég.
istent az ember alkotta nem fordítva
mondta apám valahányszor elsírtam magam
hogy miért kell meghalnom
azt hitte ezzel megvigasztal
az emlékezetemben mindez már hallgatássá vált
pedig apám nem hallgatott
látod a kékséget
vagy a mindent elnyelő éjszakát
nagy az éj nagy az ég és nagy a csend
ebből építette az emberfia
ebből és reményből
vázat köré rostokat izomból
edzett inakat melyek az ég alját megtartják
aztán vért pumpált belé vörös olajat
amitől isten lehet
Zakatoló szívek és álmok tárhelye,
kihunyt parázs, fellobbanó várakozások
itatják át a kopott helyet.
Meghitt vagy elsietett találkozások
hullámzó színtere,
Ködös és elhallgatott igazságok
játéka lebben fénytelenül.
Beérkező tétovázások,
kifutó bizonytalanságok
tévesztik meg a döntéseket,
érvényes pálfordulások,
lejáratott hallhatatlanságok
bomlasztják szabadság szellemét.
A nagyváros körül áll
rengeteg állomás,
s menekülnék,
ha tudnám,
valaki vár,
az átsuhanó vonatnak suttognám,
vigyen oda, hol elmondják,
miért áll e világ,
s mi az, mit én
ehhez hozzátennék,
mert kit érdekel, hogy fiatal
vagyok, ha elveszett,
és nem tudja, mit akar,
hogy kinek és hová kellek,
de addig a vonatok
zakatolnak, a peronon
senki se áll,
én felszállnék, de a vágányzár
nem enged,
csak egy lépcső végtelen
fokai peregnek
le szemem
előtt. S lassan
szétcsúsznak bennem
a világmegváltó
ötletek.
Beborít a köd, akár gyűlölet a gyengéket,
beleolvadok, mint havas tájba sarki nyulak.
Azzá leszünk, amit megununk,
amit hátrahagynánk.
Szeretném, hogy jöjjön vonat.
Magára borult bársony
lepel takar;
nem vörös, fehér.
Tiszta, frissen köpült vaj,
vagy egy lepedő:
gyűrött,
mint ráncos homlokon
gőzzel, vasalhatatlan sors ráncai.
Üres, tiszta lap: magány,
annak szűzen hagyott szürkeségébe borult,
színtelen festékkel rajzolt életvonalán,
átlátszó, sehol semmi, senki,
nyugodt, süketen hangos magán állomás.
Stoppoltál már valaha?
Ha igen, talán igazat adsz nekem ma,
abban amivel hasonlítom,
ha várod az autót az úton.
El szeretnél jutni valahova,
célod ismered, ez a titka.
Azt, hogy miként jutsz el oda,
előre nem tudhatod soha.
Állomás. Ne hidd, hogy más álma más.
e vérengző erő-mezőbe tűzött biztos pont,
hol hektikus a gravitáció.
Ködbe vessz, vagy délibábbá,
a műbőr gyorsan felejt.
az utak érted vannak, nem ellened.
(Indulj el egy úton, mert
ez a kereszteződés még elcsap.)
egy mindösszefolyt idő dalai
hol vagy, Vizi?
ezen a vonalon nincs ereje a térnek
az utasok otthonról haza sosem érnek
mobilokon itt senki sem beszél,
az ablakon bámulnak kifelé.
mire szolnokhoz ér a vonat, a szendvics
után maradt nejlonzacskóból csorgatva
könnyeikkel töltik meg a Tiszát, hogy aztán
a Körössel már a vonat szennyvize is keveredjen
és lehet, hogy ezért ilyen békés megye a
Viharsarok, vagy inkább azért mert ez a peron
mindig üres és nem mondhatom azt,
hogy nézd ott azt a vonatot.
Emlékképeimben ott ragyogsz régen
Mikor vártál engem büszkém,szépen
Mikor befutott a vonat,s megállt
Azt gondoltam ez a sors végállomás
Gyakran fogadtál tervekkel kezemben
Forgalmista lány ismert,jó volt kedve
S én felszálltam vonatra integetve
S elindultam életem vonatán